Fel, az ormokra!

Városunk díszpolgára, Barczi Pál Munkácsy-díjas grafikus- és festőművész, főiskolai tanár, aki Sajószentpéter, Miskolc, és a XX. századi Magyarország – külföldön is ismert és elismert – képzőművész generációjának jeles képviselőjévé vált, kilencven éve (1933. szeptember 12.) látta meg a napvilágot és húsz évvel ezelőtt (2003. június 17.) hunyta le szemét örökre. E két kerek évforduló között egy most induló cikksorozatban emlékezünk életútjára, művészetére. Abban a reményben, hogy általa a kissé feledésbe merülő emlékezetét segítünk méltó módon megőrizni a ma, és az utókor generációi számára.

Ezek az írások olyan ember sorsáról mesélnek, aki paraszti sorba született gyermekként a völgyből, mélyről indult, majd minden előtte tornyosuló akadályt saját erejével legyőzött, hogy végül felkapaszkodhasson a legmagasabb csúcsokra. Egyfajta bükki Santiagoként bizonyítva, hogy „az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni”. Ha életét, és művészetét egyetlen mondattal kellene jellemeznem, Édouard Manet, a világhírű francia festőművész – Barczi Pál számára is kedves – gondolatát idézném meg: „Az ormokra nem hívják az embert, oda fel kell kapaszkodni”.

1. rész

Az embert munkája alapján ítélték meg

Történetünk a XX. század első harmadának vége felé kezdődött, a történelmi múltja által méltán viselt mezővárosi rangját vesztett borsodi községben, Sajószentpéteren. Ahol egy, a századdal egyidős parasztfiú, Barczi Péter, és egy helyi, ugyancsak népes református, földműves családban, 1909-ben első gyermekként világra jött, eladó sorba került leány, Pogány Julianna között szövődő szerelem olyan komolyra fordult, hogy 1931-ben életüket végleg összekötötték. Természetesen tartva magukat a különösen vidéken íratlan törvényként uralkodó „föld a földdel, vagyon a vagyonnal házasodik” szokáshoz. Ez meghatározta, hogy a szegényebb sorsú fiatal módosabba, sőt más valláshoz tartozóba is legfeljebb csak álmában szerethet bele, a való életben nagyon ritkán. (Lehet, hogy nem csak számomra tűnik úgy, mintha abban az időben még a szokásnak, az adott szónak is nagyobb becsülete lett volna, mint ma az írott törvénynek.)

Az emberi élet rendje szerint hamarosan bővült a már egyébként is népes család. Olyannyira, hogy az akkor Sajószentpéter község Újtelep felé eső szélének számító Ritka soron (ma Bethlen Gábor utca 40. sz.) felhúzott vertfalú gangos kis parasztház – amelyben első két gyermekük László 1932-ben, majd Pál napvilágot látott – már egyre szűkösebbnek bizonyult. Az utóbbit a Református Nagytemplom könyveiben a 44/1933 számú anyakönyvi bejegyzés azóta is tanúsítja:

a református vallású Barczi Pál, Barczi Péter és Pogány Juliánna törvényes fiúgyermeke született: 1933. szeptember 12. (a később Auschwitz áldozatává váló) Klein Ignácné szülésznő segédkezése mellett, megkeresztelte Szigethy Ferenc lelkipásztor 1933. szeptember 17-én, keresztszülei: Szurdoki Elek és Varga Lídia.

Kapóra jött a falu növekedése, az 1935. évi telekosztáskor megvásárolták a szemben (ma Bethlen utca 25. sz.) fekvő telket, ahol a nagy és összetartó család közös erejére támaszkodva felépült az új ház, amely családi döntéssel az (1936-ban született Istvánnal együtt) immár háromgyerekes Péter családjának, így a gyermek Barczi Pálnak is otthona, élettere lett.

Első eszméléseiről később ő maga így vallott:

„Paraszti családból származom és ott tisztelete volt a munkának. Azt nem lehetett csak úgy összecsapni. Ez a tisztelet szívódott fel az emberben, részévé vált. Ha játszottam, akkor is erre figyelmeztetett minden körülöttem. Nem lehetett belefeledkezni a játékba, újra és újra visszarántottak a valóságba. A környezetemben az embereket a cselekedeteik, a munkájuk alapján ítélték meg. Ez határozta meg a helyüket, a gondolkodásukat és egyúttal az emberi tartásukat. Ennek a megítélésnek szigorú szabályai voltak és ez mindenre érvényes volt.”

Édesapja a sajószentpéteri határban, és fent a hegyen, a szőlők között művelt néhány hold földet, és természetesen szőlőt is, de sajátjuk mellett még „felesbe” is vállalt munkát. A családban ő volt, aki leginkább mert kockáztatni, és minden gyarapodásukhoz hozzájáruló pénzkereseti lehetőséget – ha csak úgy ment, még kisebb stiklik árán is – igyekezett megragadni. Mint amikor a sajószentpéteri bányatelepen hosszú időn át felvásárolta a bányászok illetményszenét, vagy éppen apránként „hazamentett” szenét-fáját, majd befuvarozta a miskolci Tetemvár-téri [a mai Petőfi tér környéke – a szerk.] fa és szénpiacra, majd ott jó haszonra szert téve eladta, hiszen nagy keletje volt akkoriban a szentpéteri szénnek. Ha az apa szólt: „munka van”, bizony a kis Palinak is meg kellett fogni annak egyik végét, így hát egészen fiatalon magába szívhatta a fizikai munka becsületét. Az eszes, mindent hamar elsajátítani képes fiú nem csak az eléggé lobbanékony természetű édesapja – akit ez a tulajdonsága (a család szerint nyomokban Pali fia is örökölte) egyszer majdnem tragédiába sodort –, hanem a mindent türelmesen elmagyarázó nagybátyja (egyben keresztapja) mellett is szívesen sertepertélt. Szeretett az állatokkal bíbelődni, s ha kellett szántott-vetett is, miközben egy életre magába szívta a dimbes-dombos szentpéteri határ és a természet szépségeit, s az azt saját erejével „ezer éve” alakító, kérges kezű „jó magyarok” iránti tiszteletet.

„Nélkülöznünk nem kellett. Ez édesapám szorgalmának, figyelmének az érdeme elsősorban. Az alap élelmezésünk bőven megvolt, még eladásra is került belőle. A pénzkeresete meg abban az időben elég jó volt, mert úgynevezett kész helyekre is hordta a szenet, tehát ha nem sikerült eladni a piacon, akkor nem vitte soha haza, hanem kész helyen megvették tőle. Igaz ő mindig válogatott jó szenet vitt.

(…) Emlékszem rá, hogy talán ötéves lehettem, amikor édesapám először elhozott. Még aludtam és föltett félálomban a szekér tetejére, egy előre elkészített kis fészekbe. Miskolcon a Tetemvár előtt még villamos járt, egyvágányú villamos. Arra ébredtem, hogy csilingel a villamos. És mentünk le a tetemvári szénpiacra, ott pedig a nagy zaj, zsivaj érintett meg. Életemben akkor voltam először Miskolcon. Ez 1938. májusában lehetett. Sose felejtem el a látványt. Irgalmatlan sok embert, lovaskocsit láttam. Azok a viták, meg beszélgetések! Ezek voltak az első emlékeim Miskolcról. Meg a nagy házak! Mikor felnőttkoromban egyszer visszakerültem nagyon nagy idő után, akkor elcsodálkoztam azon, hogy jé ezek lettek volna azok a nagy házak?” – emlékezett vissza később egy interjúban.

Az emlékezet úgy őrzi, Miskolc bombázása is a szénpiacon érte őket, ahol a rémhír hatására – hogy a vásárcsarnok teteje a támadásban összedőlt – pillanatok alatt hatalmas pánik tört ki. A Barczi család a háború idején szerencsére együtt tudott maradni, a 43 éves apát az orosz front helyett a földek szabad levegőjéről a sötét bánya mélyére, a szénfejtés frontjára kényszerítették. (De ez egy másik, a család által feledésre ítélt történet.)

Honnan, kitől örökölhet művészi hajlamot egy falusi földművelő családban cseperedő gyerek? S ha abból csupán szikrák, vagy éppen még annyi sem marad rá hagyatékul, milyen esélye lehet arra, hogy egy világégés árnyékában a saját tehetsége által kiemelkedjen a környezetéből?

A választ erre Barczi Pál élete adja meg számunkra.

                                                                                              Kiss B.

(Folytatása következik.)