2022. május 14. (szombat) 06:00
A Sajómellék fejlesztésének irányai
A szénbányászat, és a kitermelt szénből nyert energiát nagy mennyiségben felhasználó nehézipar (kohászat, üveggyártás) évtizedekre meghatározta Sajószentpéter fejlődését is. Ha a település múltjára, kulturális életére visszatekintünk, nem kerülhetjük meg ezek pénzügyi, és időnként szervezeti alapját biztosító ipart sem. Lapozzunk bele ezúttal annak a történelemkönyvébe is.
A második világháború után szinte egyetlen feladat lebegett a politikai és a gazdasági élet szereplői előtt: a károk azonnali helyreállítása és az ország mielőbbi újjáépítése. Ehhez meghatároztak egy három, és egy ötéves terv intervallumot, és ezek alatt elvégzendő feladatokat. A gazdaság helyreállításának alapját abban az időben a szén, mint energiahordozó adta. Létkérdésnek számított a szénbányászat azonnali államosítása, és a termelés megszervezése. A Sajószentpéter környéki bányák, és bányászok így az országos figyelem középpontjába kerültek. Ebben az időben indult el Észak-Magyarország hatalmas léptékű iparosítása, amely az akkori sajószentpéteri emberek számára főképp a létbiztonságot nyújtó munkahelyek, virágzó sport-és kulturális élet miatt áldásnak számított.
Ezt a folyamatot foglalta össze a Szabad Szó nevű újság 73 évvel ezelőtt, 1949. május 14-én megjelent száma:
„A Sajómelléki Szénbányák Nemzeti Vállalathoz huszonnégy üzem tartozik. A hároméves terv során nagymértékben racionalizálták a termelést. Bevezették a frontfejtést és a csoportos fejtést, összevonták a kisüzemeket, közös szállítópályát, új aknákat létesítettek. A bányákat új csillékkel, szellőztető-gépekkel látták el. Minden bányát villamosítottak.
A termelés már a múlt évben mintegy 10 százalékkal túlhaladta az 1938-as szintet. Az ötéves terv rendkívül nagy távlatokat nyit Sajószentpéter és környéke bányászata előtt. Az eddiginél is fokozottabb mértékben folytatják majd a geológiai kutatásokat, mélyfúrásokat. A környék geológiailag biztosra vehető szénvagyona egyébként 210 millió tonna.
1954-ben a termelés napi 800 vagon, tehát évi 2.4 millió tonna lesz.
Barcika-Berente körül létesül a nagy borsodi villamoserőműközpont, amely az apró szenet felhasználva, döntően hozzájárul a falu gyorsütemű villamosításához. Sajókazincon és Barcika-Berentén új szénosztályozó, az eddig kárbaveszett anyagok felhasználására új kokszoló- és lepárolómű épül. Az építkezések óriási méreteire jellemző, hogy a borsodi villamoserőmű felépülésével az eddig 3000-es lélekszámú Barcika községnek 60.000 lakosa lesz.
A szénosztályozóműhöz sodronypályát és vasutat is vezetnek. Ez nagy idő- és anyagmegtakarítást jelent. Három helyen új aknát mélyítenek. Ugyanakkor gépesítik a bányászatot. Az általános szénbányászati program keretében a sajószentpéteri bányavidék is kaparó, szállítószalagokat, fejtőkalapácsokat, számos csillét kap. A nagyjelentőségű program megvalósításához a Sajómelléki Szénbányák Nemzeti Vállalatnak 6000 új munkásra lesz szüksége.”
Hogy teljesebb legyen a kép, ugorjunk öt évet előre az időben - a Szabad Ifjúság 1954. június 20.-án keltezett írásával -, amikor a vegyiparral már majdnem teljesen kész ipari vertikum jött létre:
„Műtrágya és villanyáram, szén és koksz szoros, nagyon szoros egységet alkotnak itt. (Ezért is hívják kooperációnak.) Tizennégy kis borsodi bánya szenét egyetlen hatalmas szénosztályozóba viszik majd, amely másfélszer akkora teljesítményű lesz, mint a jelenlegi legnagyobb, a komlói. A gyenge minőségű szén az erőműbe kerül, amely ha felépül, az egész északmagyarországi Iparvidéket ellátja energiával. A borsodsziráki vízmű az erőmű kazántápvíz-szükségletét elégíti ki, a kokszolóban ipari és háztartási kokszot gyártanak. a vegyiművek pedig műtrágyát ad az országnak. S az új városban lakik majd az a negyvenezer ember, aki ezekben a hatalmas üzemekben, a környező bányákban dolgozik.
Az utolsó mondatába rejtve már körvonalazódik a politika által Sajószentpéternek szánt szerep is: legyen egy nagy Kazincbarcika – bár fontos, de mégis csak – városrésze.
A tervekben szereplő fejlesztések jó része meg is valósult, azonban napjainkra a szénbányászatnak már nyoma sincs, a „vas-és acél országából” pedig roncstelep régió lett. Az erőltetett egyoldalú iparosításra – tekintettel a jelenünkre, de még inkább a jövő lehetőségeire – ma már sok sajószentpéteri nem áldásként, hanem inkább átokként tekint.
Akár így, akár úgy, a település történelmének része volt, és marad is.
Sajószentpéter anno (3. rész)
A Sajómellék fejlesztésének irányai
A szénbányászat, és a kitermelt szénből nyert energiát nagy mennyiségben felhasználó nehézipar (kohászat, üveggyártás) évtizedekre meghatározta Sajószentpéter fejlődését is. Ha a település múltjára, kulturális életére visszatekintünk, nem kerülhetjük meg ezek pénzügyi, és időnként szervezeti alapját biztosító ipart sem. Lapozzunk bele ezúttal annak a történelemkönyvébe is.
A második világháború után szinte egyetlen feladat lebegett a politikai és a gazdasági élet szereplői előtt: a károk azonnali helyreállítása és az ország mielőbbi újjáépítése. Ehhez meghatároztak egy három, és egy ötéves terv intervallumot, és ezek alatt elvégzendő feladatokat. A gazdaság helyreállításának alapját abban az időben a szén, mint energiahordozó adta. Létkérdésnek számított a szénbányászat azonnali államosítása, és a termelés megszervezése. A Sajószentpéter környéki bányák, és bányászok így az országos figyelem középpontjába kerültek. Ebben az időben indult el Észak-Magyarország hatalmas léptékű iparosítása, amely az akkori sajószentpéteri emberek számára főképp a létbiztonságot nyújtó munkahelyek, virágzó sport-és kulturális élet miatt áldásnak számított.
Ezt a folyamatot foglalta össze a Szabad Szó nevű újság 73 évvel ezelőtt, 1949. május 14-én megjelent száma:
„A Sajómelléki Szénbányák Nemzeti Vállalathoz huszonnégy üzem tartozik. A hároméves terv során nagymértékben racionalizálták a termelést. Bevezették a frontfejtést és a csoportos fejtést, összevonták a kisüzemeket, közös szállítópályát, új aknákat létesítettek. A bányákat új csillékkel, szellőztető-gépekkel látták el. Minden bányát villamosítottak.
A termelés már a múlt évben mintegy 10 százalékkal túlhaladta az 1938-as szintet. Az ötéves terv rendkívül nagy távlatokat nyit Sajószentpéter és környéke bányászata előtt. Az eddiginél is fokozottabb mértékben folytatják majd a geológiai kutatásokat, mélyfúrásokat. A környék geológiailag biztosra vehető szénvagyona egyébként 210 millió tonna.
1954-ben a termelés napi 800 vagon, tehát évi 2.4 millió tonna lesz.
Barcika-Berente körül létesül a nagy borsodi villamoserőműközpont, amely az apró szenet felhasználva, döntően hozzájárul a falu gyorsütemű villamosításához. Sajókazincon és Barcika-Berentén új szénosztályozó, az eddig kárbaveszett anyagok felhasználására új kokszoló- és lepárolómű épül. Az építkezések óriási méreteire jellemző, hogy a borsodi villamoserőmű felépülésével az eddig 3000-es lélekszámú Barcika községnek 60.000 lakosa lesz.
A szénosztályozóműhöz sodronypályát és vasutat is vezetnek. Ez nagy idő- és anyagmegtakarítást jelent. Három helyen új aknát mélyítenek. Ugyanakkor gépesítik a bányászatot. Az általános szénbányászati program keretében a sajószentpéteri bányavidék is kaparó, szállítószalagokat, fejtőkalapácsokat, számos csillét kap. A nagyjelentőségű program megvalósításához a Sajómelléki Szénbányák Nemzeti Vállalatnak 6000 új munkásra lesz szüksége.”
Hogy teljesebb legyen a kép, ugorjunk öt évet előre az időben - a Szabad Ifjúság 1954. június 20.-án keltezett írásával -, amikor a vegyiparral már majdnem teljesen kész ipari vertikum jött létre:
„Műtrágya és villanyáram, szén és koksz szoros, nagyon szoros egységet alkotnak itt. (Ezért is hívják kooperációnak.) Tizennégy kis borsodi bánya szenét egyetlen hatalmas szénosztályozóba viszik majd, amely másfélszer akkora teljesítményű lesz, mint a jelenlegi legnagyobb, a komlói. A gyenge minőségű szén az erőműbe kerül, amely ha felépül, az egész északmagyarországi Iparvidéket ellátja energiával. A borsodsziráki vízmű az erőmű kazántápvíz-szükségletét elégíti ki, a kokszolóban ipari és háztartási kokszot gyártanak. a vegyiművek pedig műtrágyát ad az országnak. S az új városban lakik majd az a negyvenezer ember, aki ezekben a hatalmas üzemekben, a környező bányákban dolgozik.
Az utolsó mondatába rejtve már körvonalazódik a politika által Sajószentpéternek szánt szerep is: legyen egy nagy Kazincbarcika – bár fontos, de mégis csak – városrésze.
A tervekben szereplő fejlesztések jó része meg is valósult, azonban napjainkra a szénbányászatnak már nyoma sincs, a „vas-és acél országából” pedig roncstelep régió lett. Az erőltetett egyoldalú iparosításra – tekintettel a jelenünkre, de még inkább a jövő lehetőségeire – ma már sok sajószentpéteri nem áldásként, hanem inkább átokként tekint.
Akár így, akár úgy, a település történelmének része volt, és marad is.
Kiss B.
Tweet Megosztás Facebook-on Megosztás LinkedIn-en Vissza