2022. május 30. (hétfő) 09:49
Borítókép: Fortepan / Hunyady József
Egy elfelejtett képzőművész
Sajószentpéter kulturális életében az idők folyamán több ízben is kimagasló szerepet töltöttek be a képzőművészek. A nagy generáció egyik első képviselőjét, a kétszeres Munkácsy-díjas Lukovszky Lászlót (1922. április 27. – 1981. május 28.) ma már alig ismerik Sajószentpéteren, mintha a korával együtt kissé őt is igyekeznénk elfelejteni. Rá emlékezve idézzünk most fel néhány korabeli sajtóbeszámolót.
Az első műveiből válogatott egyéni kiállítására Sajószentpéteren került sor, amelyről az Észak-Magyarország 1951. szeptember 9-én megjelent számát így értesítette Mikola Gyula:
„Lukovszky László festőművész kiállítása Sajószentpéteren
Lukovszky László festőművész, a Bükkaljai Szénbányák dolgozója a sajószentpéteri bányatelepi kultúrotthonban gyűjteményes kiállítást rendezett vázlataiból, szénrajzaiból, rézkarcaiból és olajfestményeiből. A tehetséges művész a dolgozó nép életét ábrázolja műveiben megkapó realizmussal, Leninről és Sztálinról készült rajzai, festményei mellett kiválnak nagyobb művei: A sztahanovista vájár, A tagosítás. Tavasz a szőlőhegyen, Hazatérés és Eső után című művei. Ezek színhatásukban művésziek, tartalmilag nevelő hatásúak. A kiállítás szeptember l0-éig tart.”
Művészetének elismerésére hivatalosan legelőször 1952. április 4-e (a sokáig hivatalos ünnep, a „felszabadulásunk ünnepe”) alkalmából került sor. Az első Munkácsy-díja átadásáról (a másodikat 40. születésnapja előtt, 1962-ben vehette át) a művész harmincadik születésnapján, 1952. április 27-én megjelent számában - mintegy ajándékként - szintén az Észak-Magyarország számolt be:
„LUKOVSZKY LÁSZLÓ Munkácsy-díjas festő kitüntetéséről
Lukovszky László, a Sajószentpéteren élő Munkácsi-díjjal kitüntetett fiatal festőművész kitüntetése alkalmából a következőket mondotta:
— Minden művészi munka alapja az élettel való eleven kapcsolat. Ez volt az alapja a Munkácsi-díjjal jutalmazott „Tagosítás” című képem megfestésének és ez az alapja további munkámnak is.
A „Tagosítás” témája nem holmi ötletként merült fel bennem, hanem a község fontos problémájaként. A tagosítás szükségessége abban az időben több hétre lekötötte figyelmem. Tavaly márciusban, amikor megtörtént a döntés, ezt a fordulatot akartam megörökíteni. A gépállomás térképről magyarázó dolgozó, a tszcs tagok, a község többi dolgozója, — munkások és parasztok — közös erővel valósítják meg a tagosítást, amellyel felszámolják a régi nadrágszíj parcellákat és megteremtik a gépesített gazdálkodás feltételeit. A márciusi kora tavaszt jelző képemen igyekeztem a tájjal is kifejezni mondanivalómat. A barna, nedves földek a termékenységről, a mélyenszántó traktorok korunkról, a képen látható dolgozó emberek a termelő munkáról beszélnek a szemlélőnek. Arra törekedtem, hogy a táj sajószentpéteri jellegű legyen, de ugyanakkor érződjék az is, hogy része az ország szívverésének. Ezt a távolban húzódó magasfeszültségű vezetékkel érzékeltetem. Egész művészelemmel hazám fejlődését, a béke ügyét akarom szolgálni. A Munkácsi-díj nagy örömet szerzett nekem. A kitüntetés még nagyobb elmélyülésre, a szakmai ismeretek fokozott elsajátítására ösztönöz.
A kitüntetés bizonyítéka annak, hogy pártunk, kormányunk mennyire megbecsüli a művészeket, értékeli tevékenységüket és eredményes munkájukhoz minden lehetőséget megad.”
A harmadik megidézett cikkben sajnos már a művész halálhírét közli 1981. május 30-án az alábbiak szerint olvasóival az Észak-Magyarország gyászhíre:
„A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége Észak-magyarországi Területi Szervezete és a gyászoló csatád fájdalommal tudatja, hogy
LUKOVSZKY LÁSZLÓ
kétszeres Munkácsy-díjas festőművész
1981. május 28-án, 59 éves korában elhunyt.
Az elhunytat a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége és a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja saját halottjának tekinti.
Temetéséről később történik intézkedés.”
A lap Sajószentpéteren született, jó tollú, neves újságírója, Benedek Miklós pedig ugyanebben a számban így búcsúzott tőle:
„Lukovszky László eltávozott
Ismét szegényebbek lettünk. Szegényebb lett Borsod—Miskolc képzőművészeti élete, szegényebb lett az egyetemes magyar művészet: Lukovszky László kétszeres Munkácsy-díjas festőművész 59 éves korában elhunyt.
Miután megjárta a második világháború poklát, Sajószentpéteren telepedett le, majd mintegy három évtizede Miskolcra költözött és azóta élete, festő- és grafikusművészi munkássága egybefonódott a város életével. A maga eszközeivel fáradhatatlanul küzdött érte, hogy Miskolc szebb legyen, hogy a város lakossága közelebb kerüljön az egyetemes fejlődéstől elválaszthatatlan művészethez, hogy mind több ember legyen barátja a szépnek, a nemesnek, az igaz értékeknek. Tett ezért messze az országhatáron túl is elismert alkotó munkásságával, a különböző társadalmi szervezetek keretei között végzett, tevékenységével, művészeti nevelő. felvilágosító munkával, a diósgyőri nagyüzemek dolgozóihoz fűződő kapcsolatával, Három évtizede elválaszthatatlan a város életétől, ott volt minden jelentős kiállításon és ott volt a kohók tövében, ahol barátai várták, hogy tanuljanak tőle más szemmel látni. Két Munkácsy-díj honorálta munkásságát.
Most örökre elment. Festményei, grafikái, embersége - velünk maradnak. Nagyon fog hiányozni. Szegényebbek lettünk...
(bem)”
Hogy halálával tényleg szegényebb lett Sajószentpéter is, bizonyítsa a képzőművész néhány grafikája, amilyenek később már nem születhettek meg.
Tweet
Megosztás Facebook-on
Megosztás LinkedIn-en
Vissza
Sajószentpéter anno (5. rész)
Borítókép: Fortepan / Hunyady József
Egy elfelejtett képzőművész
Sajószentpéter kulturális életében az idők folyamán több ízben is kimagasló szerepet töltöttek be a képzőművészek. A nagy generáció egyik első képviselőjét, a kétszeres Munkácsy-díjas Lukovszky Lászlót (1922. április 27. – 1981. május 28.) ma már alig ismerik Sajószentpéteren, mintha a korával együtt kissé őt is igyekeznénk elfelejteni. Rá emlékezve idézzünk most fel néhány korabeli sajtóbeszámolót.
Az első műveiből válogatott egyéni kiállítására Sajószentpéteren került sor, amelyről az Észak-Magyarország 1951. szeptember 9-én megjelent számát így értesítette Mikola Gyula:
„Lukovszky László festőművész kiállítása Sajószentpéteren
Lukovszky László festőművész, a Bükkaljai Szénbányák dolgozója a sajószentpéteri bányatelepi kultúrotthonban gyűjteményes kiállítást rendezett vázlataiból, szénrajzaiból, rézkarcaiból és olajfestményeiből. A tehetséges művész a dolgozó nép életét ábrázolja műveiben megkapó realizmussal, Leninről és Sztálinról készült rajzai, festményei mellett kiválnak nagyobb művei: A sztahanovista vájár, A tagosítás. Tavasz a szőlőhegyen, Hazatérés és Eső után című művei. Ezek színhatásukban művésziek, tartalmilag nevelő hatásúak. A kiállítás szeptember l0-éig tart.”
Művészetének elismerésére hivatalosan legelőször 1952. április 4-e (a sokáig hivatalos ünnep, a „felszabadulásunk ünnepe”) alkalmából került sor. Az első Munkácsy-díja átadásáról (a másodikat 40. születésnapja előtt, 1962-ben vehette át) a művész harmincadik születésnapján, 1952. április 27-én megjelent számában - mintegy ajándékként - szintén az Észak-Magyarország számolt be:
„LUKOVSZKY LÁSZLÓ Munkácsy-díjas festő kitüntetéséről
Lukovszky László, a Sajószentpéteren élő Munkácsi-díjjal kitüntetett fiatal festőművész kitüntetése alkalmából a következőket mondotta:
— Minden művészi munka alapja az élettel való eleven kapcsolat. Ez volt az alapja a Munkácsi-díjjal jutalmazott „Tagosítás” című képem megfestésének és ez az alapja további munkámnak is.
A „Tagosítás” témája nem holmi ötletként merült fel bennem, hanem a község fontos problémájaként. A tagosítás szükségessége abban az időben több hétre lekötötte figyelmem. Tavaly márciusban, amikor megtörtént a döntés, ezt a fordulatot akartam megörökíteni. A gépállomás térképről magyarázó dolgozó, a tszcs tagok, a község többi dolgozója, — munkások és parasztok — közös erővel valósítják meg a tagosítást, amellyel felszámolják a régi nadrágszíj parcellákat és megteremtik a gépesített gazdálkodás feltételeit. A márciusi kora tavaszt jelző képemen igyekeztem a tájjal is kifejezni mondanivalómat. A barna, nedves földek a termékenységről, a mélyenszántó traktorok korunkról, a képen látható dolgozó emberek a termelő munkáról beszélnek a szemlélőnek. Arra törekedtem, hogy a táj sajószentpéteri jellegű legyen, de ugyanakkor érződjék az is, hogy része az ország szívverésének. Ezt a távolban húzódó magasfeszültségű vezetékkel érzékeltetem. Egész művészelemmel hazám fejlődését, a béke ügyét akarom szolgálni. A Munkácsi-díj nagy örömet szerzett nekem. A kitüntetés még nagyobb elmélyülésre, a szakmai ismeretek fokozott elsajátítására ösztönöz.
A kitüntetés bizonyítéka annak, hogy pártunk, kormányunk mennyire megbecsüli a művészeket, értékeli tevékenységüket és eredményes munkájukhoz minden lehetőséget megad.”
A harmadik megidézett cikkben sajnos már a művész halálhírét közli 1981. május 30-án az alábbiak szerint olvasóival az Észak-Magyarország gyászhíre:
„A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége Észak-magyarországi Területi Szervezete és a gyászoló csatád fájdalommal tudatja, hogy
LUKOVSZKY LÁSZLÓ
kétszeres Munkácsy-díjas festőművész
1981. május 28-án, 59 éves korában elhunyt.
Az elhunytat a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége és a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja saját halottjának tekinti.
Temetéséről később történik intézkedés.”
A lap Sajószentpéteren született, jó tollú, neves újságírója, Benedek Miklós pedig ugyanebben a számban így búcsúzott tőle:
„Lukovszky László eltávozott
Ismét szegényebbek lettünk. Szegényebb lett Borsod—Miskolc képzőművészeti élete, szegényebb lett az egyetemes magyar művészet: Lukovszky László kétszeres Munkácsy-díjas festőművész 59 éves korában elhunyt.
Miután megjárta a második világháború poklát, Sajószentpéteren telepedett le, majd mintegy három évtizede Miskolcra költözött és azóta élete, festő- és grafikusművészi munkássága egybefonódott a város életével. A maga eszközeivel fáradhatatlanul küzdött érte, hogy Miskolc szebb legyen, hogy a város lakossága közelebb kerüljön az egyetemes fejlődéstől elválaszthatatlan művészethez, hogy mind több ember legyen barátja a szépnek, a nemesnek, az igaz értékeknek. Tett ezért messze az országhatáron túl is elismert alkotó munkásságával, a különböző társadalmi szervezetek keretei között végzett, tevékenységével, művészeti nevelő. felvilágosító munkával, a diósgyőri nagyüzemek dolgozóihoz fűződő kapcsolatával, Három évtizede elválaszthatatlan a város életétől, ott volt minden jelentős kiállításon és ott volt a kohók tövében, ahol barátai várták, hogy tanuljanak tőle más szemmel látni. Két Munkácsy-díj honorálta munkásságát.
Most örökre elment. Festményei, grafikái, embersége - velünk maradnak. Nagyon fog hiányozni. Szegényebbek lettünk...
(bem)”
Hogy halálával tényleg szegényebb lett Sajószentpéter is, bizonyítsa a képzőművész néhány grafikája, amilyenek később már nem születhettek meg.
Kiss B.
Tweet
Megosztás Facebook-on
Megosztás LinkedIn-en
Vissza