2022. október 12. (szerda) 07:44
Közművelődés 1980-ban
Sajószentpéter múltjával foglalkozó sorozatunkat kulturális visszaemlékezéssel kezdtük, a mostani, a sorban „legifjabb korú” részünkben térjünk vissza újra ehhez a témához. A bánya, és kisebb részben az akkor még nagyközség által fenntartott intézmény, a Petőfi Művelődési Ház igazgatója (a Bánya-, Energia, és Ipari Dolgozók Szakszervezetének elnökeként gyakran visszajár városunkba) ismertette a község művelődésének helyzetét, gondjait az Észak-Magyarország tudósítójával, az 1980. október elsején megjelent lap hasábjain:
„Átmeneti állapotban
Sajószentpéter meg a művelődési ház
Az út, képletesen szólva is, sokszor göröngyös és sokszor mellékutcákon vezető — a művelődésig. Vagy éppen a közművelődésének a házáig. Itt, Sajószentpéteren, e tizenötezer lakosú nagyközségben a kevésbé járatos ember a valóságos utat is többször kénytelen megérdeklődni, ha el akar jutni a művelődési házba. Jelenleg pedig a helyiek is tanulják az utat, a környék ugyanis, kis túlzással csatateres nyomokat hordoz magán.
Ez pedig még inkább meggondolkodtatja a helyben lakókat, elinduljanak-e vagy maradjanak inkább az otthon kényelmességében? Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy nem kevesen hajlamosak e helyzetben a könnyebb „utat” választani: az otthon maradást. Mindez persze csak átmeneti állapotot jelez; a népművelők munkájában éppen most gondot okozó helyzet. Ami alapjaiban nem befolyásolja a közművelődési munka lényegét; legfeljebb apró elváltozásokat okoz.
Nem is ezekről, hanem az állandó tényezőkről beszélgettünk inkább a Petőfi Művelődési Ház igazgatójával, Rabi Ferenccel. Ezek között tallózva az igazgató, ezeket mondta:
— A munkahelyi közművelődésben, a házon kívüli rendezvények tekintetében jó kapcsolatokról és jó tevékenységről beszélhetünk. Ami problémát okoz, az az, hogy a jelenlegi épületadottságok miatt nem vagyunk képesek azt az intézményi munkát végezni, amit kellene: nem vagyunk eléggé nyitottak, nincs a házban hely a kiscsoportok működéséhez, nem tudunk közös „leülési lehetőséget” biztosítani látogatóinknak. A szakkörök, a művészeti csoportok többsége nem tud az intézményben próbálni, kevésszer fordulnak meg itt, így természetesen kevésbé érzik a művelődési házat magukénak azok a látogatók is, akik csak egy-egy rendezvényre jönnek el.
Túllépve ezeken, szembe találjuk magunkat egy másik gonddal. A mi művelődési házunk ismerten bányász-hagyományú, a bányászszakszervezet, a gazda gondoskodásával dolgozott, és ma is elsősorban így működik. Jelenlegi sajátos helyzetünk abból adódik, hogy közművelődési tevékenységünkben számba kell vennünk a még mindig élő bányászhagyományokat, a még mindig ható művelődési, kulturális szokásokat — ugyanakkor nyitottaknak kell lennünk, az újabban megjelent igényekkel szemben is...
A „nyitásra” már korábbról is hozhatók példák. Említést érdemel, ezek között, hogy három évvel ezelőtt a nagyközségi tanács és a bánya „közös fenntartásba vette” a művelődési házat, hogy a fenntartás, a működtetés költségeihez hozzáadják a maguk — lehetőségeikből adódó — részét a nagyközségi üzemek, szövetkezetek is. Mindezek persze a tartalmi tevékenység kereteit biztosítják csupán, nevezhetnénk e tényeket az együttműködési szándék formális megnyilvánulásainak. Kiérezhető ez a művelődési ház igazgatójának alábbi szavaiból is:
— Földrajzi méretekben is jelentős területen kell mozognunk. Sajószentpéter önmagában is nagy kiterjedésű település, s a Bükkaljai Bányaüzem két aknája is otthonunk körébe tartozik. Igen nehéz ebben a helyzetben „összerámolni” egy ilyen nagyközségben a közművelődési tervet... Az egységes közművelődési tervezés még korántsem mondható megvalósítottnak. Vannak persze már jelei az együttgondolkodásnak és cselekvési készségnek, így például a művelődési ház kapcsolata mind erősebbé válik az üveggyáriakkal, és az ELZETT helyi gyáregységével. Azt pedig minden dicsekvés nélkül is elmondhatom, hogy az utóbbi években sokrétű és kölcsönösen hasznos együttműködést sikerült kialakítanunk az iskolákkal, ezt a közös tevékenységet ma már szerződések rögzítik.
Ebben a helyzetben nem a múlthoz való görcsös ragaszkodásnak tudható tehát be, hogy a művelődési ház tevékenysége elsősorban a bányászok körében érezteti a hatását, onnan táplálkozik — nem csupán anyagiakkal — mindenekelőtt a munkahelyi nevelő munkából veszi ki részét a legeredményesebben. S ha már közbeszúrásként megemlítettük újra az anyagiakat, talán nem érdektelen néhány számadattal megvilágítani, hogy jelenleg ki milyen arányban „viseli a terheket”: a másfél millió forintos költségvetésből 400 ezer forintot vállalt az idén magára a bányászok közössége; 50 ezer forintot a nagyközségi tanács; 125 ezer forintot tesznek ki a helyi illetőségű üzemek, szövetkezetek hozzájárulásai... (A hiányzó összeg állami támogatásból és saját, működési bevételből jön össze.)
Sajószentpéteren a közművelődés, konkrétan a művelődési ház munkájának állandó jellegű tényezői között jelenleg két dolog követel aktív együttműködést valamennyi érintett és érdekelt szervtől, szervezettől: az egyik magának az épületnek a korszerűbbé tétele; a felújítás, a bővítés, a kisközösségekre épített közművelődési munka helyeinek a megteremtése. Erre a tervek már elkészültek... Az efféle munkák azonban, tudjuk, évekig eltarthatnak, el is tartanak. Addig is itt van a másik lényeges, a tartalmi tevékenységet döntően befolyásoló tényező jobbításának kötelessége: ez pedig az egységes, a nagyközség egészét átfogó közművelődési tervezés és a közös akaratú cselekvés gyakorlattá tétele. Ami viszont már nem csupán a művelődési ház dolgozóinak szándékán múlik, nem az igazgatóén. Rabi Ferencnek egyébként is „papírja” van arról, hogy e szellemben dolgozik: egy hónapja, hogy hivatalosan, kitüntetéssel is elismerték: a „Szocialista Kultúráért” dolgozik...”
Sajószentpéter anno (29. rész)
Közművelődés 1980-ban
Sajószentpéter múltjával foglalkozó sorozatunkat kulturális visszaemlékezéssel kezdtük, a mostani, a sorban „legifjabb korú” részünkben térjünk vissza újra ehhez a témához. A bánya, és kisebb részben az akkor még nagyközség által fenntartott intézmény, a Petőfi Művelődési Ház igazgatója (a Bánya-, Energia, és Ipari Dolgozók Szakszervezetének elnökeként gyakran visszajár városunkba) ismertette a község művelődésének helyzetét, gondjait az Észak-Magyarország tudósítójával, az 1980. október elsején megjelent lap hasábjain:
„Átmeneti állapotban
Sajószentpéter meg a művelődési ház
Az út, képletesen szólva is, sokszor göröngyös és sokszor mellékutcákon vezető — a művelődésig. Vagy éppen a közművelődésének a házáig. Itt, Sajószentpéteren, e tizenötezer lakosú nagyközségben a kevésbé járatos ember a valóságos utat is többször kénytelen megérdeklődni, ha el akar jutni a művelődési házba. Jelenleg pedig a helyiek is tanulják az utat, a környék ugyanis, kis túlzással csatateres nyomokat hordoz magán.
Ez pedig még inkább meggondolkodtatja a helyben lakókat, elinduljanak-e vagy maradjanak inkább az otthon kényelmességében? Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy nem kevesen hajlamosak e helyzetben a könnyebb „utat” választani: az otthon maradást. Mindez persze csak átmeneti állapotot jelez; a népművelők munkájában éppen most gondot okozó helyzet. Ami alapjaiban nem befolyásolja a közművelődési munka lényegét; legfeljebb apró elváltozásokat okoz.
Nem is ezekről, hanem az állandó tényezőkről beszélgettünk inkább a Petőfi Művelődési Ház igazgatójával, Rabi Ferenccel. Ezek között tallózva az igazgató, ezeket mondta:
— A munkahelyi közművelődésben, a házon kívüli rendezvények tekintetében jó kapcsolatokról és jó tevékenységről beszélhetünk. Ami problémát okoz, az az, hogy a jelenlegi épületadottságok miatt nem vagyunk képesek azt az intézményi munkát végezni, amit kellene: nem vagyunk eléggé nyitottak, nincs a házban hely a kiscsoportok működéséhez, nem tudunk közös „leülési lehetőséget” biztosítani látogatóinknak. A szakkörök, a művészeti csoportok többsége nem tud az intézményben próbálni, kevésszer fordulnak meg itt, így természetesen kevésbé érzik a művelődési házat magukénak azok a látogatók is, akik csak egy-egy rendezvényre jönnek el.
Túllépve ezeken, szembe találjuk magunkat egy másik gonddal. A mi művelődési házunk ismerten bányász-hagyományú, a bányászszakszervezet, a gazda gondoskodásával dolgozott, és ma is elsősorban így működik. Jelenlegi sajátos helyzetünk abból adódik, hogy közművelődési tevékenységünkben számba kell vennünk a még mindig élő bányászhagyományokat, a még mindig ható művelődési, kulturális szokásokat — ugyanakkor nyitottaknak kell lennünk, az újabban megjelent igényekkel szemben is...
A „nyitásra” már korábbról is hozhatók példák. Említést érdemel, ezek között, hogy három évvel ezelőtt a nagyközségi tanács és a bánya „közös fenntartásba vette” a művelődési házat, hogy a fenntartás, a működtetés költségeihez hozzáadják a maguk — lehetőségeikből adódó — részét a nagyközségi üzemek, szövetkezetek is. Mindezek persze a tartalmi tevékenység kereteit biztosítják csupán, nevezhetnénk e tényeket az együttműködési szándék formális megnyilvánulásainak. Kiérezhető ez a művelődési ház igazgatójának alábbi szavaiból is:
— Földrajzi méretekben is jelentős területen kell mozognunk. Sajószentpéter önmagában is nagy kiterjedésű település, s a Bükkaljai Bányaüzem két aknája is otthonunk körébe tartozik. Igen nehéz ebben a helyzetben „összerámolni” egy ilyen nagyközségben a közművelődési tervet... Az egységes közművelődési tervezés még korántsem mondható megvalósítottnak. Vannak persze már jelei az együttgondolkodásnak és cselekvési készségnek, így például a művelődési ház kapcsolata mind erősebbé válik az üveggyáriakkal, és az ELZETT helyi gyáregységével. Azt pedig minden dicsekvés nélkül is elmondhatom, hogy az utóbbi években sokrétű és kölcsönösen hasznos együttműködést sikerült kialakítanunk az iskolákkal, ezt a közös tevékenységet ma már szerződések rögzítik.
Ebben a helyzetben nem a múlthoz való görcsös ragaszkodásnak tudható tehát be, hogy a művelődési ház tevékenysége elsősorban a bányászok körében érezteti a hatását, onnan táplálkozik — nem csupán anyagiakkal — mindenekelőtt a munkahelyi nevelő munkából veszi ki részét a legeredményesebben. S ha már közbeszúrásként megemlítettük újra az anyagiakat, talán nem érdektelen néhány számadattal megvilágítani, hogy jelenleg ki milyen arányban „viseli a terheket”: a másfél millió forintos költségvetésből 400 ezer forintot vállalt az idén magára a bányászok közössége; 50 ezer forintot a nagyközségi tanács; 125 ezer forintot tesznek ki a helyi illetőségű üzemek, szövetkezetek hozzájárulásai... (A hiányzó összeg állami támogatásból és saját, működési bevételből jön össze.)
Sajószentpéteren a közművelődés, konkrétan a művelődési ház munkájának állandó jellegű tényezői között jelenleg két dolog követel aktív együttműködést valamennyi érintett és érdekelt szervtől, szervezettől: az egyik magának az épületnek a korszerűbbé tétele; a felújítás, a bővítés, a kisközösségekre épített közművelődési munka helyeinek a megteremtése. Erre a tervek már elkészültek... Az efféle munkák azonban, tudjuk, évekig eltarthatnak, el is tartanak. Addig is itt van a másik lényeges, a tartalmi tevékenységet döntően befolyásoló tényező jobbításának kötelessége: ez pedig az egységes, a nagyközség egészét átfogó közművelődési tervezés és a közös akaratú cselekvés gyakorlattá tétele. Ami viszont már nem csupán a művelődési ház dolgozóinak szándékán múlik, nem az igazgatóén. Rabi Ferencnek egyébként is „papírja” van arról, hogy e szellemben dolgozik: egy hónapja, hogy hivatalosan, kitüntetéssel is elismerték: a „Szocialista Kultúráért” dolgozik...”
Kiss B.
Tweet Megosztás Facebook-on Megosztás LinkedIn-en Vissza