2021. december 1. (szerda) 11:12Emlékezés Lévay Józsefre
Ugyan nagyon sokáig úgy tűnt, hogy az idei Lévay József napok rendezvénysorozat minden korlátozás nélkül nyugodt szívvel megtartható, végül újra közbeszólt a gonosz vírus.
A döntés értelmében két eseményre korlátozódott az ünnepi hét. Ezek a fő pillérek, amelyek hagyományához az ínséges időkben is mindig igyekeztek ragaszkodni a szervezők.
Azok számára, akik most nem tudtak, vagy nem mertek közösségbe menni, az ünnepi hangulat megteremtéséhez segítségül ajánljuk Lévay József két nagyon korai versét. Számomra azért is érdekes, mert - nem szakértőként – két lyceumi év alatt is hatalmas fejlődést látok Lévay költészetében
Az első verset talán a legalaposabb, legfelkészültebb sajószentpéteri Lévay kedvelők sem ismerik, hiszen nem jelent meg egyik kötetben sem, magam a Miskolci Napló 1925. június 14-i számában bukkantam rá. Olvassuk változatlan formában:
„Egy 84 éves Lévay-költemény
A költő legelső verse édesanyjához
Miskolc, junius 13.
Költészetét Lévay édesanyjától örökölte, ki Csokonainak volt hüséges imádója. Eszmecsirái diákkorában jelentkeztek s már 15 éves korában elfogadható verseket irt.
Legelső versével édesanyját köszöntötte s erről ad bizonyságot egy 84 év előtti ismeretlen Lévay-vers, melyet a költő édesanyja ajándékozott özv. Szüts Béláné úrnőnek.
Az érdekes vers szószerint a következő:
Üdvezlet Édes Anyámnak (1841-ik évben)
I.
Gondfeledve röpül sajkánk
Éltünk tornyos habjain,
Midőn az ég mosolyt vet ránk
Keblünk szende álmain.
Vigan evez kis csolnakunk
Ha elült a fergeteg,
Arany időn csendet látunk
S nem zug hullám-rengeteg.
De ha bömböl a vad orkán,
Vitorlánk ingadozik
S dühöngi hullámok torkán;
Az élet süllyedezik.
Fönt lengnek az ifju álmok,
S vágyaink égbe repkednek;
Komoly valók alant járnak
S a szép álmok eltünnek.
Örökre el és multokon
Hasztalan nyögelsz panaszt
Végzeted némul ez okon
S vissza nem idézed azt.
Ha vészterhelte fellegek
Boritják derült napunk,
Boldogság s gyönyörűségek
Helyett keservet látunk;
Ha mindenek elhallgatnak
Kikért dobogott keblünk,
Öröm, remény elhagyatnak
S kinzó helyzetben élünk:
Oh már ekkor int az élet
S nem dereng a kedvsugár.
Édenünk puszta magány lett
Nyugtot égben sejtünk már.
II.
Túl barna fellegen
Kinn áll a nyugalom.
Túl a földieken
Majd ha föd sirhalom.
A sirhantja felett
Oh de már nem érezünk,
Suttog esti szelet
Sirva lejtet tőlünk.
Nem érez, nem dobog
A sziv mert jéghideg.
Remény ott nem lobog
Sirunk puszta s hideg.
Egy égszin nefelejts
Némán int e hanton
Rebegné: ne felejtsd
De nincs aki halljon.
Égi csend tenyészik
Az alvók éjjelén
Földi zaj enyészik
A néma hant szélén...
Nyugalom hona ez
S mély csendü álomlak
Az alvó nem érez
S födik porló falak.
De felderül az ég
S bibor hajnal pirul
Bízunk siron tul még
Dicsőbb virány Virul...
III.
Vidám gyorsan röpülnek el
Szép korunk gyöngynapjai,
És váratlanul tűnne fel
Midőn a Sziv vad sorsot lel
Keservünknek óráji.
És ha időnk tőlünk elfut
Örökre elröppent az,
Visszanyerni többé nincs út
Igy vészen az tőlünk búcsút
Igy múlik el a Tavasz.
Éljünk az arany időkkel
Helyt ne adjunk a bunak,
Jaj annak aki késő kel
Hozzá csak a mult mosolyg fel
S rá halál szellők funak.
Nézd az hatos mezőket
Tavasszal mint diszlenek
Viszont pillantsd félben őket
Nem találsz csak puszta földet
Szép világi eltüntek!
Az örömet ültessük le
Kalibánk küszöbére.
Százszor boldog aki vele
Öröklő frigyet köthete
Meg van már földi bére.
IV.
Igy Anyám! boldog napokat
Tölthetsz-e szük életben.
Mi édesitjük azokat
Zengünk üdvözlő hangokat
Jöttökön és tüntökben.
S hogy az évek hosszú során
Éledj égi örömet
S szelid béke szent sátorán
Élted ne tünjön el korán
S éld a boldog időket;
Ne zavarja eged ború
S örök legyen a koszorú
Mit boldogság hord karján.
Tisztán óhajtja:
Lévay József fiui tiszteletből
1841-ik évben február 20-án Miskolcon.
Ezt az ismeretlen Lévay-verset a költő egyik müvében sem találjuk, mert az
máig kéziratban maradt. Irta pedig a költő 15 éves gimnazista korában, mikor Miskolcon az avasalji lycenum növendéke volt.
A felülbecsülhetetlen értékű, díszes rajzzal ellátott kézirat özv. Szüts Béláné úrnő leveles ládájából a Borsod-Miskolci Muzeum Lévay-szobájába fog vándorolni.
T. K.”
A második már ismert lehet, hiszen ez a fiatal költő első, 1843. szeptember 14-én a Pesti Regélő Divatlapban nyomtatásban megjelent verse:
„A vitéz.
Ment a vitéz, — előtte
Kóbor szerencse járt
A harczteren, hová szent
Honáért vívni szállt.
S miként a bérczlakó sas,
Ha fészke bontatik:
Legkedvesebbjeért küzd
Végső pillanlatig.—
Győzelme szép hírével
Megjött a hű vitéz,
Üdvét találja mindig,
Midőn keblébe néz.
Mert isten úgy akarta,
Alvó hősek porán
Békés új élet virágzék
A fáradott hazán.
S mit nyert a hős honától? —
— Üldést — gyalázatot,
A hon küzdelmiért kínt —
S egy — sírkövet adott.
Lévay József ”