2022. július 12. (kedd) 09:16
Sajószentpéter anno (14. rész)
A péteri színjátszás vaskos kritikája Sorozatunk korábbi cikkeiben a kor sajtójával együtt több alkalommal is dicsértük a bányász község színházi előadásait, köztük a helyi amatőr csoportokét is. Most a legrégebben – 108 éve – papírra vetett, és bizony eléggé elmarasztaló hangú kritikát olvashatunk részben a községről, de leginkább a színjátszásról, mely cikket a Miskolczi Napló című lap 1914. július 14-én megjelent számában olvashatta a nagyérdemű: „Színművészet Sajószentpéteren — A Miskolczi Napló eredeti tárcája. * Belefut a fekete vonat az éjszakába, a jótékony hűvös éjszakába, mely megvált ez izzadt és fülledt nyári vasárnaptól. A mozdony eliramodik a csendes és egészen falusi hatásu gömöri pályaudvarról és rohan észak felé, elébb a katonai gyakorlótér mentén, azután tovább Szirmabesenyő felé, mindig északi irányban, szikrákat hány a kéménye és a kupék lámpái — amerre a vonat indul — bevilágítják a szántóföldek és dülőutak egy-egy keskeny sávját. Arra gondolok, hogy katonakoromban gyalog jártam ezt az utat, egy záporos nyári délelőtt kék blúzunk felitta az esőt és sárosan, megviselten értünk be vagy kétórai gyaloglás után egy besenyői csűrbe. Most félóra alatt már Sajószentpéteren vagyunk és pihenten szállunk le a kis állomáson. Aztán arra gondolok, hogy a vasúti állomások az élet kis érzékeny pulzusai, a legkisebb állomásnak is van szerepe a kultúrának ama nagyszerű mechanizmusában, melyet világforgalomnak nevezünk. Íme, ez a kis, Edison-körtékkel halványan csillogó sajószentpéteri állomás — bármennyire komikus látszatu e kontraszt — belekapcsolódik a világforgalomba és a párisi Gar de l‘Este — bármennyire összehasonlíthatatlanul harsogóbb ott az élet tüdeje — mégis ugyanazt teszi: részéül szolgál a világforgalomnak. Túl az állomáson — persze — Sajószentpéter egy falu és igazán, nem is mernék referálni róla, mert csak tíz percet töltöttem az utcáin, alacsony, patriarchális házai között és csak tíz percig láttam népét, vasárnapesti dologtalanságban a lócákon ülve, amint bizonyára kis, munkától absorbeált életük primitiv mozgalmasságának ügyét tárgyalták meg, bizonyára lassan hangzó szóval, tömör és hiányos mondatokban, fontolgatva és pipálgatva közben. A kocsink gyorsan ért be a falu szívébe. Kedves úri házhoz vitt bennünket, az udvaron vacsoráltak, leányok is voltak, kérem, és végig tárgyalván mindent, amiről szó lehet azok között, akik először látják egymást, rátértünk kérem az irodalomra is, bizony, kérem, csillogó szemű, friss és fiatal hölgyek Jókai és Szomaházi után még Kellernannra is áttértek, sőt — istenem — Darwint és Bölschét is emlegették e szentpéteri kedves udvaron... * A „színházba“ mentünk át ezután. Brüszknek és szerénytelennek tetszik talán a kijelentés, hogy idegenkedem a színjátszástól, nem tudom ennek a mesterségnek megbocsátani, hogy leggyakrabban illetéktelen kezekkel ront az író produktumán. Amit megbocsátok a színháznak, az csak a gazdasági része: a közönség szórakozni akar, az igazgató pedig ezt a szórakozni akarást megvámolja és egszisztenciát szerez vele nemcsak magának, hanem a színészeinek is. Ez rendben van és majdnem egészen is rendben lenne, ha nem harsognának annyit kultúráról. A színjátszás, mint kultúra nem egészen egybevágó, de figyelemreméltók a színésznők és színészek, akiknek individuumaiból — ha szerénytelenül és reklámozottan aláhúzottan is — bizonyos érdekességeket vált ki a furcsa, érzékeny, kissé talmi, de végre is eszmei lángokból táplálkozó métierjük. [mesterségük - a szerk.] Ezekhez azonban semmi közük a sajószentpéteri színjátszás hőseinek és mellékalakjainak. Ezek nem színészek, szinte teljesen értelmiség híjján levő, ki tudja, a megélhetésnek milyen különböző forrásaiból összeverődött szolgái az életnek. Egészen apró egzisztenciák, akiket többnyire a kulissza csillogó és csaló látszata terel össze társulattá. Többnyire a kóbor élet mániákusai, egészen primitívek, vágy- és lendületnélküliek és mégis egy hónapon által esténként odaálltak fakó és egyforma díszletezésű, apró színpadjukra, és talán abban a boldogító hitben végezték hihetetlenül silány munkájukat, hogy az Irving és Újházi mesterségét űzik... Majdnem megható ez az igyekezet, de nem esztétikus és az obligát elnéző gúny, mely ezeket az álszínészeket kommentálni szokta, belefagy a téntámba. Több ebben a fájdalmas, mint a mulatságos, elkallódott, semmiségbe vesző, többnyire az ivásnak hódoló emberek ezek, akik még a fejük fölé is csak festett glóriát képzelnek. Fülledt, pokoli levegőjű kis szobában, csizmás parasztlegények primitív röhejei számára játszanak és persze akarva, nem akarva, e mezőszagú tetszésnyilvánulások nívójában kell játszaniuk, különben nem tetszenek. Különben is: játékról nem lehet szó. A primadonna — minden emberi meghatottságom odafordul molett alakja felé — táncol és felhúzza a szoknyáját térdig. Rózsaszín trikóharisnyás lábakon andalodnak el a szentpéteri egészséges, vasárnapi ünneplős legények. A primadonna persze mosolyog és nem lehet ezt a mosolyt másképpen jellemezni, mint ezzel az émelygő szóval: negédes. Füzetregények jutnak az eszembe, melyeknek fedelén rossznyomatu kép kriptában ábrázol szétbomlott hajú, pihegő és elalélt grófleányt és a huszonötödik füzet olvasója ébresztő-órát kap, nem tudom hány korona portó beküldése ellenében. Mikor ezen a szentpéteri színpadon összeölelkeztek, az olyan volt, mint egy pesztonka levélpapírján az a két összefogó kéz, mely alá bütykösujju cselédek érzést írnak Infanteriszt [baka – a szerk.] Johann Csűrösnek ... * A Leányvásárt adták elő, a magyar operett termésnek ezt a leginvenciózusabb zenéjű termékét, melyre csak a zongorakiséret nyomán ismertünk rá. Szőke Gizi kísérte az előadást, ugyanaz a Szőke Gizi, aki három éve a miskolczi színtársulat tagja volt, de ki tudja kiszámítani, hogy a szerencsétlenség kompasztüje merre irányítja az embert? Istenem, játszott, izzadt, dolgozott a zongorába, kedvetlenül, a precizitása szinte bele sem illett a hamis hangok eme birodalmába, de mégis elárulta a játékával, hogy egyedül az ő nevét érdemes leírni ebből a társaságból. A többi? Lucy személyesítőjének táncánál csak az éneklése volt hamisabb, nem is szólva a szövegről, melynek egészen utolsó szerepe volt az előadásban. Nem lehet tőle rossz-néven venni, arra gondolhatott talán, hogy ma este nem lesz éhes, mert „zsúfolt“ a ház. Tom Miggles montenegrói kecskepásztor képében elég értelmetlen jelenség volt, Fritz pedig, aki frenetikus sikert aratott és akinek képét bizonyára örökre szivébe zárta Sajószentpéter egyszerű vasárnapi népe, Fritz egészen ügyesen szórakoztathatta valamikor vendégét abban a borbélyüzletben, melyben alkalmazva volt. Bessy kreálója csillogó szemű, kövér, rosszul festett és pillanatnyi hatásokra besrófolt kedvességű nő, ezzel szemben az öreg grófnak csak a piros sipkája hiányzott ahhoz, hogy pesti hordár legyen. Aztán az első felvonás végén összecsukódott a függöny és olyan taps kerekedett, aminő nálunk csak bucsufellépteken hangzik fel a színházban. Szegény, nomádkedvű, nótás kedélyű nép, ha mindjárt hamis nótás is ... nem szép az életük. A bohém-nyomor varázsa Murget-val véget ér és aztán ez nem is bohém-nyomor, ez egyszerű, izzadságszagú, közönséges és megalázó nyomor... Cseppet sem megható. Ha a nyomornak egyáltalában lehet még költészete, akkor ez a poézis a talentumok és zsenik nyomorából ütközik ki. Tehetségtelen volt mesteremberek nyomora visszataszító. (d. r.)” Az írás a mai olvasó szemével egy nagyon kemény szubjektív ítéletet tartalmaz. A szerző nem köntörfalaz, nem finomkodik, de számomra minden mondatából süt a lenézés a falu, de még inkább a színészet irányában, úgy, hogy egyiket egy rövid viziten nem is ismerhette meg, a másikat zsigerből elutasítja. Nyelvezete pedig messze van az akkor még élt Lévay Józsefétől, bár nem tudhatjuk, hogy az agg irodalmár, az egykori „kolléga” sorait elolvasta-e? Egy évszázaddal később mi, mai olvasók a szerzőről legalább annyit megtudhatunk, mint a kritikája tárgyáról.Kiss B.
Tweet Megosztás Facebook-on Megosztás LinkedIn-en Vissza