2022. augusztus 10. (szerda) 07:46
Tanbánya
A bányászok utánpótlását jelentő fiatalok nagy része sokáig csak úgy tudott a szakma gyakorlati fogásaiból minél többet elsajátítani, hogy a tapasztalt vájárok mellett inaskodva leste el azokat. Aztán már a bányák nem sajnálták sem a pénzt, sem a fáradságot arra, hogy a korábban bezárt aknák valamelyikét hasznosítsák úgy, hogy abban alakítanak ki oktatók által felügyelt életszerű „tanulómunkahelyet”. A Sajószentpéter környéki szénbányászat egyik első ilyen tanbányája lett hetven évvel ezelőtt a kondói Kossuth-táró, amelyet később több másik követett. Az ottani életről számolt be az Észak-Magyarország 1952. augusztus 6-án megjelent számában egy hangulatos tudósításban Radványi Éva, a lap munkatársa:
„HEJ, HA NYÍLIK A TÁRNA..“
Vidáman élnek, szorgalmasan készülnek szép pályájukra a sajószentpéteri vájártanulók
Sajószentpétertől 8 km-re fekszik a Sajókazinci Szénbányákhoz tartozó Kossuth-táró. Ez a bányarész — még nem is olyan régen — nem működött. Abbahagyták a szénfejtést, bezárták a bányát. Korhadtak, töredeztek az ácsolatok, elhagyatott volt a bánya, még a környéke is. Egy napon azután látogatók érkeznek. Azt vizsgálták, alkalmas-e a táró arra, hogy itt tanuljanak a leendő vájárok, elsajátítsák a szénbányászat nehéz, de szép, dicsőséges munkáját.
Nem sokkal azután fiatal fiúkból álló csapat kapaszkodott fel a bányához vezető domboldalon. Egy darabig nézegették a bánya bejáratát, azután kitört a kiáltás a csillogó szemű fiatalokból: „Ez a bánya a miénk, ebben csak mi, vájártanulók fogunk dolgozni".
Az oktatók vezetésével hozzá kezdtek a táró rendbe hozásához, kitakarításához. Kicserélték a korhadt támfákat, megjavították az ácsolatokat. Új tárót is nyitottak, eddig kb. 70 métert haladtak előre. örömmel; lelkesen dolgoznak, nagy gondot fordítanak arra, hogy munkájuk kiváló minőségű legyen. Mintaszerű a táró ácsolata.
A bejárattól már látni lehet az új táró végében dolgozó fiatalok karbidlámpáinak apró lángjait. Ambrus József oktató irányításával Finta István háromtagú brigádja dolgozik itt. Az egyik tanuló fúr, a másik ácsol. A brigád tagjai másodéves vájártanulók.
— Anyám először hallani sem akart arról, hogy bányász legyek, de ragaszkodtam elhatározásomhoz - beszéli Finta István. Ki is derült, hogy jól tettem, nagyon megszerettem a bányát.
— Jó itt lenni — fűzi hozzá Tóth Sándor. Megvan mindenünk. Szép tanuló otthonunkban és a bányában nagyon jól érezzük magunkat.
—Az ellátásról még nem is szóltatok — mondja beszélgetésünk közben Bederne Sándor, a brigád harmadik tagja, — pedig ez nagyon fontos. Négyszeri étkezést kapunk, nem hiszem, hogy valaki is kevesellné. Néha meg sem tudjuk enni, annyit adnak...
Mindhárman hálás szavakkal, szeretettel emlékeznek meg arról, milyen nagy gondot fordítanak kiképzésükre, nevelésükre az oktatók. Mindent elkövetnek, hogy a fiatalok a legjobban elsajátítsák a szakmai ismereteket.
— Mi nagyon meg vagyunk elégedve oktatónkkal, csak jót mondhatunk Ambrus elvtársról. Az a fontos; hogy neki mi a véleménye rólunk, munkánkról — mondja mosolyogva Bederne Sándor.
— Amikor jól termeltek, szépen dolgoztok, nincs semmi kifogásolnivalóm — válaszolja az oktató. Most is 117 százalék az eredményetek. Azon kell igyekezni, hogy mindig ilyen, vagy még jobb legyen.
A régi táró bejáratától hosszan vezet az út, amíg meghalljuk a munka zaját. Amikor egy új vágatba fordulunk, feltűnnek a derekasan dolgozó fiatalok. Sneck József oktató részletesen, alaposan magyaráz a fiataloknak, közben az igen sokat tapasztalt bányász nagy tudásával figyeli a tanulók minden mozdulatát, hogy felhívja figyelmüket, miként dolgozhatnak könnyebben, eredményesebben. Sneck elvtárs nemcsak a szakmai ismeretekre tanítja a gondjaira bízott fiatalokat; másról is beszélget velük.
— Én 12 éves koromban kerültem a bányába, idestova 52 esztendeje már — beszéli. Keserves élet volt az. De sokszor toltam sírva a csillét! Tűrni kellett azt is, ha a felvigyázók ránk vertek. Milyen jó a mai fiataloknak! Bennünket bizony munka után nem várt zuhanyozó, mosdótál is alig. Sportpályáról nem is álmodozhattunk, vagy arról, hogy minden héten moziba járjunk, mint ti. Gondoljatok mindig arra, mennyi mindent kaptok államunktól; dolgozó népűnktől. Vájártanulók vagytok, jól képzett bányászok lesztek, akiktől joggal vár öntudatos, fegyelmezett munkát a haza, a párt.
— Szép otthonunk van, egyenruhában járunk, sok juttatást kapunk és mindezért nem mi fizetünk; hanem még mi kapunk fizetést — mondja Takács Imre, a brigád egyik tagja. Azzal akarjuk meghálálni, hogy becsülettel tanulunk, jól készülünk szép pályánkra.
Megérkezik a váltás, másik három jó növésű fiatal és az oktató.
- Siessetek, vár az autó — sürgetik az első műszakban dolgozó fiatalokat. Átveszik tőlük a csákányt, már folyik is tovább a munka.
Amikor az első műszak fiataljai a sötétből a napsütésre érnek, teli tüdővel mélyen beszívják a friss levegőt. Felpattannak az autóra, indul a gépkocsi és vidám, boldog örömmel csendül fel a bányászdal a fiatalok ajkán: „Hej, ha nyílik a tárna..."
Sajószentpéter anno (17. rész)
Tanbánya
A bányászok utánpótlását jelentő fiatalok nagy része sokáig csak úgy tudott a szakma gyakorlati fogásaiból minél többet elsajátítani, hogy a tapasztalt vájárok mellett inaskodva leste el azokat. Aztán már a bányák nem sajnálták sem a pénzt, sem a fáradságot arra, hogy a korábban bezárt aknák valamelyikét hasznosítsák úgy, hogy abban alakítanak ki oktatók által felügyelt életszerű „tanulómunkahelyet”. A Sajószentpéter környéki szénbányászat egyik első ilyen tanbányája lett hetven évvel ezelőtt a kondói Kossuth-táró, amelyet később több másik követett. Az ottani életről számolt be az Észak-Magyarország 1952. augusztus 6-án megjelent számában egy hangulatos tudósításban Radványi Éva, a lap munkatársa:
„HEJ, HA NYÍLIK A TÁRNA..“
Vidáman élnek, szorgalmasan készülnek szép pályájukra a sajószentpéteri vájártanulók
Sajószentpétertől 8 km-re fekszik a Sajókazinci Szénbányákhoz tartozó Kossuth-táró. Ez a bányarész — még nem is olyan régen — nem működött. Abbahagyták a szénfejtést, bezárták a bányát. Korhadtak, töredeztek az ácsolatok, elhagyatott volt a bánya, még a környéke is. Egy napon azután látogatók érkeznek. Azt vizsgálták, alkalmas-e a táró arra, hogy itt tanuljanak a leendő vájárok, elsajátítsák a szénbányászat nehéz, de szép, dicsőséges munkáját.
Nem sokkal azután fiatal fiúkból álló csapat kapaszkodott fel a bányához vezető domboldalon. Egy darabig nézegették a bánya bejáratát, azután kitört a kiáltás a csillogó szemű fiatalokból: „Ez a bánya a miénk, ebben csak mi, vájártanulók fogunk dolgozni".
Az oktatók vezetésével hozzá kezdtek a táró rendbe hozásához, kitakarításához. Kicserélték a korhadt támfákat, megjavították az ácsolatokat. Új tárót is nyitottak, eddig kb. 70 métert haladtak előre. örömmel; lelkesen dolgoznak, nagy gondot fordítanak arra, hogy munkájuk kiváló minőségű legyen. Mintaszerű a táró ácsolata.
A bejárattól már látni lehet az új táró végében dolgozó fiatalok karbidlámpáinak apró lángjait. Ambrus József oktató irányításával Finta István háromtagú brigádja dolgozik itt. Az egyik tanuló fúr, a másik ácsol. A brigád tagjai másodéves vájártanulók.
— Anyám először hallani sem akart arról, hogy bányász legyek, de ragaszkodtam elhatározásomhoz - beszéli Finta István. Ki is derült, hogy jól tettem, nagyon megszerettem a bányát.
— Jó itt lenni — fűzi hozzá Tóth Sándor. Megvan mindenünk. Szép tanuló otthonunkban és a bányában nagyon jól érezzük magunkat.
—Az ellátásról még nem is szóltatok — mondja beszélgetésünk közben Bederne Sándor, a brigád harmadik tagja, — pedig ez nagyon fontos. Négyszeri étkezést kapunk, nem hiszem, hogy valaki is kevesellné. Néha meg sem tudjuk enni, annyit adnak...
Mindhárman hálás szavakkal, szeretettel emlékeznek meg arról, milyen nagy gondot fordítanak kiképzésükre, nevelésükre az oktatók. Mindent elkövetnek, hogy a fiatalok a legjobban elsajátítsák a szakmai ismereteket.
— Mi nagyon meg vagyunk elégedve oktatónkkal, csak jót mondhatunk Ambrus elvtársról. Az a fontos; hogy neki mi a véleménye rólunk, munkánkról — mondja mosolyogva Bederne Sándor.
— Amikor jól termeltek, szépen dolgoztok, nincs semmi kifogásolnivalóm — válaszolja az oktató. Most is 117 százalék az eredményetek. Azon kell igyekezni, hogy mindig ilyen, vagy még jobb legyen.
A régi táró bejáratától hosszan vezet az út, amíg meghalljuk a munka zaját. Amikor egy új vágatba fordulunk, feltűnnek a derekasan dolgozó fiatalok. Sneck József oktató részletesen, alaposan magyaráz a fiataloknak, közben az igen sokat tapasztalt bányász nagy tudásával figyeli a tanulók minden mozdulatát, hogy felhívja figyelmüket, miként dolgozhatnak könnyebben, eredményesebben. Sneck elvtárs nemcsak a szakmai ismeretekre tanítja a gondjaira bízott fiatalokat; másról is beszélget velük.
— Én 12 éves koromban kerültem a bányába, idestova 52 esztendeje már — beszéli. Keserves élet volt az. De sokszor toltam sírva a csillét! Tűrni kellett azt is, ha a felvigyázók ránk vertek. Milyen jó a mai fiataloknak! Bennünket bizony munka után nem várt zuhanyozó, mosdótál is alig. Sportpályáról nem is álmodozhattunk, vagy arról, hogy minden héten moziba járjunk, mint ti. Gondoljatok mindig arra, mennyi mindent kaptok államunktól; dolgozó népűnktől. Vájártanulók vagytok, jól képzett bányászok lesztek, akiktől joggal vár öntudatos, fegyelmezett munkát a haza, a párt.
— Szép otthonunk van, egyenruhában járunk, sok juttatást kapunk és mindezért nem mi fizetünk; hanem még mi kapunk fizetést — mondja Takács Imre, a brigád egyik tagja. Azzal akarjuk meghálálni, hogy becsülettel tanulunk, jól készülünk szép pályánkra.
Megérkezik a váltás, másik három jó növésű fiatal és az oktató.
- Siessetek, vár az autó — sürgetik az első műszakban dolgozó fiatalokat. Átveszik tőlük a csákányt, már folyik is tovább a munka.
Amikor az első műszak fiataljai a sötétből a napsütésre érnek, teli tüdővel mélyen beszívják a friss levegőt. Felpattannak az autóra, indul a gépkocsi és vidám, boldog örömmel csendül fel a bányászdal a fiatalok ajkán: „Hej, ha nyílik a tárna..."
Kiss Barnabás
Tweet Megosztás Facebook-on Megosztás LinkedIn-en Vissza