2022. augusztus 16. (kedd) 09:58
Bányász házépítő szövetkezet
A sajószentpéteri bányászok nem csak a nehéz munkájukat megkönnyítő gépesítés bevezetésének kísérleteiben jártak elől, hanem gyakran az életkörülményeik javítása érdekében összefogásból is példát mutattak társaiknak. Az ország háború utáni újjáépítésének éveiben bizony nagy szükség volt arra, hogy mindenki saját maga is minél többet tegyen sorsának alakulása érdekében. Az eltelt évszázadok bányász élete megtanította arra, hogy munka- és a lakóközösségükben nem várhatnak másra, szervezetten, összefogással sokkal többre juthatnak, mint egyedül. A sajószentpéteri bányászok hetvenöt évvel ezelőtt elhatározták, hogy lakáskörülményeik mielőbbi javítása érdekében házépítő szövetkezetet hoznak létre. Ennek első lépéseiről a Szabad Magyarország 1947. június 28-án megjelent száma így tudósított:
„A bánya a dolgozóké!
Az állami szénbányák támogatják a munkások házépítő mozgalmát
A sajószentpéteri bányászok házépítő szövetkezete máris megkezdte az előmunkálatokat. Sándor Lajos szakszervezeti titkár elvtárs csütörtökön délelőtt felkereste a vármegyei földművelésügyi tanácsot, ahol közölte, hogy a Magyar Állami Szénbányászat mérnökei hajlandók a feltérképezés és a mérés munkálatait elvégezni, hogy a sajószentpéteriek gyorsabban jussanak hozzá házhelyeikhez, telekkönyvi kivonataikhoz. Másként az állami földmérnököknek kellene ezt a munkát elvégezniük, ami szükségszerűen késedelemmel járna. A vármegyei földművelésügyi tanácsban működő kommunista elvtársak készséggel elfogadják a MÁSZ értelmiségi dolgozóinak felajánlását.
A megyei tanács felír az országos központhoz és engedélyét kéri.
Krausz Sándor elvtárs, a MÁSz kerületi igazgatója a maga részéről is minden segítséget megad, hogy a sajószentpéteri bányászok családi házai minél előbb megépülhessenek...
Egyébként a jó példa ragadós: a sajószentpéteriek kezdeményezése igen nagy érdeklődést váltott ki az egész borsodi bányászság körében. Az Állami Szénbányászat ezúttal is meg akar felelni rendeltetésének: a bánya a dolgozóké!
— s azon van, hogy a magyar Ruhr-vidék valamennyi bányásza számára lehetővé tegye a rendkívül előnyös házépítő mozgalomban való részvételt.
Egy év elteltével a polgári demokrácia lapja, az újra indított Világ 1948. augusztus 12-i számában már az ország nyilvánossága elé tárta, mint követendő példát:
„Kertes házacskákat építenek maguknak a sajószentpéteri bányászok, szövetkezeti alapon.
A felszabadulás óta a bányászság életszínvonala igen sok tekintetben jelentősen emelkedett. Lakásviszonyai azonban még mindig igen mostohák. A bányászok jobbadán még ma is szoba-konyhás odúkban laknak, nagyszülők, szülők, gyermekek együtt szoronganak.
A szűk ablakokon sosem jut napsugár a szobába, a szénport a bányász a konyhában, dézsában próbálja lemosni magáról. Messze is vannak a bányásztelepek a munkahelyektől. A bányászoknál a legalacsonyabb az életkor és leginkább pusztít a tüdővész. A sajószentpéteri bányászok házépítő szövetkezet létesítésével akarnak segíteni magukon. A munkások zöme kapott már házhelyet. A lakóházak felépítésére létesült szövetkezet belépési járuléka 5 forint, egy részjegy 20 forint. A tagok havonta 50 forinttal járulnak az építkezési alaphoz. Tavasszal akarják megkezdeni az építkezéseket. Nagy lelkesedéssel tervelik ki jövendő otthonukat. Családonként kétszobás, fürdőszobás lakások épülnek, a ház körül kis kert virít majd. A bányászok egyhangúlag határozták el, hogy inkább valamivel jobban takarékoskodnak és különálló, saját házukban laknak, mint kaszárnyaszerű, emeletes épületekben. A házhelyek közel fekszenek a bányához. Nem kell többé órák hosszat gyalogolni naponta.
A barátságos új telep tervei készek. A havi 50 forintból azonban csak
sokára lesz meleg otthon, családi ház, virágoskert. Pedig elhatározták, hogy munkájuk befejeztével maguk is részt vesznek a fuvarozásban, építkezésben.
— Ha nem jön sehonnan segítség, magunk erejéből is megcsináljuk — mondogatják. A társadalom és az állam azonban biztosan előteremti azt az összeget, ami tavasszal még hiányozni fog.”
Sajószentpéter anno (19. rész)
Bányász házépítő szövetkezet
A sajószentpéteri bányászok nem csak a nehéz munkájukat megkönnyítő gépesítés bevezetésének kísérleteiben jártak elől, hanem gyakran az életkörülményeik javítása érdekében összefogásból is példát mutattak társaiknak. Az ország háború utáni újjáépítésének éveiben bizony nagy szükség volt arra, hogy mindenki saját maga is minél többet tegyen sorsának alakulása érdekében. Az eltelt évszázadok bányász élete megtanította arra, hogy munka- és a lakóközösségükben nem várhatnak másra, szervezetten, összefogással sokkal többre juthatnak, mint egyedül. A sajószentpéteri bányászok hetvenöt évvel ezelőtt elhatározták, hogy lakáskörülményeik mielőbbi javítása érdekében házépítő szövetkezetet hoznak létre. Ennek első lépéseiről a Szabad Magyarország 1947. június 28-án megjelent száma így tudósított:
„A bánya a dolgozóké!
Az állami szénbányák támogatják a munkások házépítő mozgalmát
A sajószentpéteri bányászok házépítő szövetkezete máris megkezdte az előmunkálatokat. Sándor Lajos szakszervezeti titkár elvtárs csütörtökön délelőtt felkereste a vármegyei földművelésügyi tanácsot, ahol közölte, hogy a Magyar Állami Szénbányászat mérnökei hajlandók a feltérképezés és a mérés munkálatait elvégezni, hogy a sajószentpéteriek gyorsabban jussanak hozzá házhelyeikhez, telekkönyvi kivonataikhoz. Másként az állami földmérnököknek kellene ezt a munkát elvégezniük, ami szükségszerűen késedelemmel járna. A vármegyei földművelésügyi tanácsban működő kommunista elvtársak készséggel elfogadják a MÁSZ értelmiségi dolgozóinak felajánlását.
A megyei tanács felír az országos központhoz és engedélyét kéri.
Krausz Sándor elvtárs, a MÁSz kerületi igazgatója a maga részéről is minden segítséget megad, hogy a sajószentpéteri bányászok családi házai minél előbb megépülhessenek...
Egyébként a jó példa ragadós: a sajószentpéteriek kezdeményezése igen nagy érdeklődést váltott ki az egész borsodi bányászság körében. Az Állami Szénbányászat ezúttal is meg akar felelni rendeltetésének: a bánya a dolgozóké!
— s azon van, hogy a magyar Ruhr-vidék valamennyi bányásza számára lehetővé tegye a rendkívül előnyös házépítő mozgalomban való részvételt.
Egy év elteltével a polgári demokrácia lapja, az újra indított Világ 1948. augusztus 12-i számában már az ország nyilvánossága elé tárta, mint követendő példát:
„Kertes házacskákat építenek maguknak a sajószentpéteri bányászok, szövetkezeti alapon.
A felszabadulás óta a bányászság életszínvonala igen sok tekintetben jelentősen emelkedett. Lakásviszonyai azonban még mindig igen mostohák. A bányászok jobbadán még ma is szoba-konyhás odúkban laknak, nagyszülők, szülők, gyermekek együtt szoronganak.
A szűk ablakokon sosem jut napsugár a szobába, a szénport a bányász a konyhában, dézsában próbálja lemosni magáról. Messze is vannak a bányásztelepek a munkahelyektől. A bányászoknál a legalacsonyabb az életkor és leginkább pusztít a tüdővész. A sajószentpéteri bányászok házépítő szövetkezet létesítésével akarnak segíteni magukon. A munkások zöme kapott már házhelyet. A lakóházak felépítésére létesült szövetkezet belépési járuléka 5 forint, egy részjegy 20 forint. A tagok havonta 50 forinttal járulnak az építkezési alaphoz. Tavasszal akarják megkezdeni az építkezéseket. Nagy lelkesedéssel tervelik ki jövendő otthonukat. Családonként kétszobás, fürdőszobás lakások épülnek, a ház körül kis kert virít majd. A bányászok egyhangúlag határozták el, hogy inkább valamivel jobban takarékoskodnak és különálló, saját házukban laknak, mint kaszárnyaszerű, emeletes épületekben. A házhelyek közel fekszenek a bányához. Nem kell többé órák hosszat gyalogolni naponta.
A barátságos új telep tervei készek. A havi 50 forintból azonban csak
sokára lesz meleg otthon, családi ház, virágoskert. Pedig elhatározták, hogy munkájuk befejeztével maguk is részt vesznek a fuvarozásban, építkezésben.
— Ha nem jön sehonnan segítség, magunk erejéből is megcsináljuk — mondogatják. A társadalom és az állam azonban biztosan előteremti azt az összeget, ami tavasszal még hiányozni fog.”
Kiss B.
Tweet Megosztás Facebook-on Megosztás LinkedIn-en Vissza