2022. november 16. (szerda) 09:02
Lévay Józsefre emlékezünk
Néhány évvel ezelőtt, Sajószentpéter nagy szülötte, Lévay József halálának centenáriuma alkalmából cikksorozatban mutattuk be szerteágazó tevékenységének egy-egy területét. Akkor a reformkor polihisztoraként emlegettük, hiszen mintegy hét évtizedes költői pályafutása mellett műfordító, tanár, közhivatalnok, szónok, kritikus is volt ő egy személyben. Akkor kimaradt a sorból, hogy Pesten ismert „újdondászként” – így nevezték akkoriban az újságírókat - is nevet szerzett magának. Tisztelegjünk most, születésének 197. évfordulóján a Pesti Napló 1913. december 25-én megjelent, az akkor 88 éves Lévayt méltató cikkével: »A legöregebb magyar újságíró. A műveit magyar közönségnek meg sem kell külön említeni, úgyis tudja, hogy amikor a legöregebb magyar újságíróról akar valaki beszélni, az illető csak a Pesti Napló szárnyai alól kerülhetett ki. A Pesti Napló az a hatalmas, terebélyes fa, amely alá minden újságírónak és írónak el kellett mennie az elmúlt század második felében, ha azt akarta, hogy számba vegyék, és ha azt akarta, hogy lelke magyar hittől, magyar tudástól s magyar szenvedelemtől meghiúsuljon. Szinte magától értetődőnek fogja tehát találni mindenki, hogyha most a legöregebb magyar újságíró előtt akarunk zászlót hajtani, a Pesti Napló százados lombjait kell széthajtogatnunk, hogy alakját szemügyre vehessük. A legöregebb magyar újságíró Lévay József, a költő, az író, az esztétikus, a tetőtől- talpig szívember. Nyolcvannyolc esztendős lett most novemberben. Milyen nagy idő ez a kor a mai ember szemében, aki ötvenéves korában már nyugalomra vágyik, és ha elérte a hetvenet, szívesebben választja a koporsót, mint az élettel tele zajos világot. Olvassák el csak a nyolcvannyolc éves Lévay egy-egy prózai írását — csupa üdeség és finomság ragyog benne, mintha egy húszéves szilaj ifjú írta volna. Annak a hőskornak, amelyben Lévay József újságíróskodott, hozzá hasonló emberekre volt szükség. A nagy idők acélkarjai féregként szorították volna össze a mostani korszak elpuhult és elcsenevészedett emberkéit. Alig hogy megindult a Pesti Napló, 1859-ben, vezetőinek első gondolata az volt, hogy Lévay Józsefet odafűzik az újsághoz. Nevét, jellemét, hazafiasságát már akkor szerte az országban ismerték. De ismerték a tollát is, amely soha nem reszketett és nem habozott, ha az igazságot kellett leírni. Az újdonság rovat vezetését bízták rá. Az újságíró akkor teszi le mesterségének döntő vizsgáját, ha a maga eszméjét hűen és egyszerűen fel tudja jegyezni. De abban az időben az nem volt elég. Az abszolutizmus ráfeküdt az országra; lélegzeni sem volt szabad. El lehet hát képzelni, mennyi leleményességre és az írásművészetnek milyen kiforrott fokára volt Lévay Józsefnek szüksége, hogy a zsarnoki cenzúra szemei előtt arról értesíthesse a magyar közönséget, hogy van még magyar közönség, van még magyar esemény és hogy a jövőbe vetett bizodalom kitörölhetetlenül él a szívekben. A legjelentéktelenebb esetet úgy kellett a közönség elé vinnie, hogy a cenzor ne lássa meg benne az elgyötrött magyar szíveknek szánt virágot. Ő maga néhány, rövid sorban, amelyet a Pesti Naplóba irt, így foglalja össze akkori emlékeit: „Mindig hálával gondolok a Pesti Naplóra, mely nekem első menedékem volt, midőn a forradalom után Világosról hazavetődtem szegény szüleim falusi tűzhelyéhez. Fiatal hévvel és örömmel ragadtam meg a hírlapírói és irodalmi foglalkozást. Éreztem fontosságát. Munkatársaimmal vállvetve igyekeztünk hírlapunk emelésén, melynek bizony nehéz tojástáncot kellett járni a rendőri cenzúra bilincsei közt. Emlékszem, hogy a városi rendőrkapitány engem egyszer valami kis közlemény miatt magához rendelt s egy napra s egy éjjelre azonnal becsukatott. Írók és hírlapírók összetartottunk. Nem csüggedtünk a nyomás alatt, sőt edződtünk és reméltünk. Irodalmi körök helyét pótolták itt-ott vendéglői összejövetelünk, melyekben többnyire Patikárus Ferkó zenéje mellett töltöttünk kedélyes estveli órákat. Ily helyek kifürkészésében Vahot Imre volt a mester. Emlékszem, ily összejövetelen találkoztam először és utoljára Vörösmartyval, ki akkor mint „kortól és bútól“ külsőleg-belsőleg nagyon megviselt ember látogatott fel Pestre. Bemutattak neki s felhívtak, szavaljam el „Mikest“. Szorulva vallottam meg, hogy nem tudom! — Ejnye, öcsém! — szólt Vörösmarty — nem szégyenli magát? Én mikor „Zalán futásá“-t megírtam, az egészet könyv nélkül tudtam. Azzal a kívánattal zárom, hogy a Pesti Naplót, melynek bölcsőjénél álltam, hatvanhárom éves kora után is tartsa és virágoztassa az a szellem, mely eddig fenntartotta. Miskolc, 1913. november 29. i őszinte tisztelettel Lévay József. ” Lehetetlen megindulás nélkül olvasni a nyolcvannyolc éves poéta levelét. Ha elgondoljuk, hogy ki e sorokat írta, részt vett a szabadságharcban, bujdosott, százszor tette ki életét a halálveszedelemnek és az elnyomatás alatt azon őrködött, hogy a nemzet el ne aludjék... Mikor télbe hajolt élete, még azt gondolhatta, hogy nem hiába szenvedett, és nem hiába dolgozott. De most, a kilencvenedik esztendőjének küszöbén, meg kellett érnie azt, hogy azok a javak, amelyekért ő fegyverrel és tollal harcolt, ismét veszedelemben forognak. „Nehéz tojástáncot kellett járni a rendőri cenzúra bilincsei közt,” — ezt írja Lévay, hogy így volt 1859-ben. Ma 1913-at írunk. Azok az újságírók, akik most írják az újságot, emlékeikbe ismét elhelyezhetik a cenzúrát és a tojástáncot. A miskolci aggastyán talán azt gondolja magában: hát érdemes volt-e harcolni, küzdeni és szenvedni csak azért, hogy a kiküzdött javak most bitang kézre jussanak? Mi erre azt feleljük, hogy érdemes volt. Amint Lévay József, a legöregebb magyar újságíró, túlélte az osztrák abszolutizmust, épp úgy túl fogják élni a mostani újságírók is a „magyar“ abszolutizmust.«Kiss B.
Tweet Megosztás Facebook-on Megosztás LinkedIn-en Vissza