2022. december 1. (csütörtök) 13:21
Irodalomóra
Az oktatás állapota minden korban arról állít ki bizonyítványt, hogy egy ország vezetői mennyire tartják szemük előtt a jövőt. Nem mindegy sem a polgárok, sem az ország számára, hogy kulturált, kreatív, a saját és a közösségük fejlődését megoldani képes, vagy mindent másoktól készen váró fiatalok nőnek fel utánuk. Az utóbbiakat a világ jobbik felén a technika fejlődése révén már akár robotokkal is helyettesíteni tudják. Mindezek kulcsa a pártpolitikától független szabad oktatás, amelyért felelősséget érző pedagógusok ma is felemelik a szavukat. Mert a gyerekeink, unokáink sorsa, ezáltal a mi jövőnk nem a múltunkon, hanem jelenünkön múlik. Abban pedig helye kell, hogy legyen az irodalomnak, amely Ady költészetével együtt örök emberi értékünk.
Erről olvashattak az Észak-Magyarország 1965. december elsejei számában, a témához illő stílusban megírt cikkben:
„Látomás...
Már süppedni kezd a novembereleji est, amikor Lakatos Jánossal, a sajószentpéteri 3. sz. általános iskola új igazgatójával belépünk a VIII/A. osztályba.
Váratlanul találkoztunk össze, s az iskolájára büszke, hivatására minden energiáját rápazaroló ember meghívott az órájára.
Őszintén szólva örömmel fogadtam a szívélyes invitálást, először, mert régi jó és meghitt ismerősöm, másodszor, mert érdekelt, mit tudnak a zömében bányász családból való fiúk-lányok.
A hátsó üres padban foglalok helyet. Az ablakon túl már vénül a sötétség, villany villany után gyullad, a sajószentpéteri „új telep” megkezdi esti életét. Mert itt van ez a 3. sz. új iskola is. Igaz, az épület körül még nagy a rendetlenség, de az iskola belső világában már rend van. Legfőképpen az agyakban. A gyors, meglepően tiszta és folyékony válaszok is ezt mutatják. Igaz, akad egy-két fiú, akiknél akadozik a felelet, de a lányok ...
Nem kisebb és nehezebb költőóriásról, mint Adyról beszélgetnek, és nem is akárhogyan. Tűz van ebben a beszélgetésben, érdeklődés, szárnyal a lecke: Debrecen, Nagyvárad, Budapest, Párizs! A költőóriás főbb állomáshelyei. Azután jönnek a lényegesebb kérdések, nehezek (magamban drukkolok is, meg tudnak-e felelni), feltámad bennem a súgás iránti vágy, de nem ... nemigen van erre szükség. A versek nem elvont fogalomként repdesnek a tanterem falai között, hanem megértve, az okos és türelmes pedagógusi szeretettől átfűtve tisztán, világosan kerülnek a szőke és barna hajú gyermeki koponyák labirintusaiba.
Valami felrémlik bennem harminc-egynéhány év távlatából: a kopott és szűk, dohos szagú bányatelepi iskola. Recseg az öreg padló tanítónk lába alatt, kezében az elmaradhatatlan somfavessző. Szintén Adyról beszél, keveset és halkan, született, élt, meghalt. Azután sokáig bámul ki az ablakon, ahonnan jól látni a piciny bányatelep két utcáját, legvégén a főmérnök villájával, amelynek tetején egy sárgaréz kakas forgolódik. Néz, néz és közben — talán tudtán kívül indulatosan csapkodja somfavesszőjével az ablak párkányát, mert tudja: többet, és másként kellene megmagyarázni. Ady lényegét. Valahogy úgy, ahogy itt, ebben az iskolában: a bámuló gyermekszemek előtt kitárni a tisztánlátás kapuját, engedni a kérdezés-vágyás hatalmának, hadd csiszolódjék az értelem.
Jó, tudom, elmúlt. A régi, öreg tanítóm fakeresztjét szétmorzsolta az idő, új idők jöttek, új, friss, emberibb dalokkal, a régi iskola is eltűnt a sárgaréz kakas is a főmérnöki villa tetejéről. Most Szaniszló Katalin felelését hallgatom, akinek édesapja vájár a sajószentpéteri III-as aknán. Szépen és értelmesen beszél Csinszkáról, a „Nyugat”-ról, Ady édesanyjáról, akit a költő nagyon szeretett.
Nem a szigorúan vett felelés és feleltetés ez, sokkal több annál. Bensőséges, meghitt, baráti beszélgetés tanító és tanítványok között. Lám, Jakkel Mária is milyen szívesen jelentkezik, és a kis Gyöngyösi Judit. Szinte észrevétlenül múlnak a percek.
Lehet — és bizonyára akad is — olyan gyerek, aki az otthoni uzsonnára
gondol. Persze, hogy van! Édes istenem, nem ez a fontos, hanem az, hogy ez a néhány elvész a mindjobban megismert költő iránti szeretettől frissen dobogó szívek között.
... Megyünk a kinyílott novemberi esti fények között Lakatos Jánossal és feleségével. A gyermekek valószínűleg már mind otthon vannak, talán éppen Adyról beszél valamelyik az édesapjának, vagy édesanyjának. Talán arról ábrándozik, hogy egyszer ő is verset fog írni.
Ballagunk, a szállongó hópelyhek hintáznak az utcai lámpák fénykörében. A tanítókra gondolok, azokra is, akikkel néhány perccel ezelőtt beszélgettem az új iskola igazgatói irodájában. Volt közöttük idősebb és fiatalabb, de mindegyikük szemében megtaláltam a pedagógusi hivatás iránti szeretetet.
Tudom, emlékszem rá, meg akartam említeni, hogy ott a nyolcadik A óráján, amikor kitekintettem az ablakon, mintha egy jól ismert, hatalmas fejet láttam volna. Dióbarna szemei melegen csillogtak, oldalt fésült haját megborzolta a novemberi szél, és mintha igenlően bólogatott volna.
De nem szóltam. Még az engem kísérő új iskolaigazgatónak sem, hagytam a titkot magamnak, hogy végül elmondhassam — mindenkinek.”
Sajószentpéter anno (43. rész)
Irodalomóra
Az oktatás állapota minden korban arról állít ki bizonyítványt, hogy egy ország vezetői mennyire tartják szemük előtt a jövőt. Nem mindegy sem a polgárok, sem az ország számára, hogy kulturált, kreatív, a saját és a közösségük fejlődését megoldani képes, vagy mindent másoktól készen váró fiatalok nőnek fel utánuk. Az utóbbiakat a világ jobbik felén a technika fejlődése révén már akár robotokkal is helyettesíteni tudják. Mindezek kulcsa a pártpolitikától független szabad oktatás, amelyért felelősséget érző pedagógusok ma is felemelik a szavukat. Mert a gyerekeink, unokáink sorsa, ezáltal a mi jövőnk nem a múltunkon, hanem jelenünkön múlik. Abban pedig helye kell, hogy legyen az irodalomnak, amely Ady költészetével együtt örök emberi értékünk.
Erről olvashattak az Észak-Magyarország 1965. december elsejei számában, a témához illő stílusban megírt cikkben:
„Látomás...
Már süppedni kezd a novembereleji est, amikor Lakatos Jánossal, a sajószentpéteri 3. sz. általános iskola új igazgatójával belépünk a VIII/A. osztályba.
Váratlanul találkoztunk össze, s az iskolájára büszke, hivatására minden energiáját rápazaroló ember meghívott az órájára.
Őszintén szólva örömmel fogadtam a szívélyes invitálást, először, mert régi jó és meghitt ismerősöm, másodszor, mert érdekelt, mit tudnak a zömében bányász családból való fiúk-lányok.
A hátsó üres padban foglalok helyet. Az ablakon túl már vénül a sötétség, villany villany után gyullad, a sajószentpéteri „új telep” megkezdi esti életét. Mert itt van ez a 3. sz. új iskola is. Igaz, az épület körül még nagy a rendetlenség, de az iskola belső világában már rend van. Legfőképpen az agyakban. A gyors, meglepően tiszta és folyékony válaszok is ezt mutatják. Igaz, akad egy-két fiú, akiknél akadozik a felelet, de a lányok ...
Nem kisebb és nehezebb költőóriásról, mint Adyról beszélgetnek, és nem is akárhogyan. Tűz van ebben a beszélgetésben, érdeklődés, szárnyal a lecke: Debrecen, Nagyvárad, Budapest, Párizs! A költőóriás főbb állomáshelyei. Azután jönnek a lényegesebb kérdések, nehezek (magamban drukkolok is, meg tudnak-e felelni), feltámad bennem a súgás iránti vágy, de nem ... nemigen van erre szükség. A versek nem elvont fogalomként repdesnek a tanterem falai között, hanem megértve, az okos és türelmes pedagógusi szeretettől átfűtve tisztán, világosan kerülnek a szőke és barna hajú gyermeki koponyák labirintusaiba.
Valami felrémlik bennem harminc-egynéhány év távlatából: a kopott és szűk, dohos szagú bányatelepi iskola. Recseg az öreg padló tanítónk lába alatt, kezében az elmaradhatatlan somfavessző. Szintén Adyról beszél, keveset és halkan, született, élt, meghalt. Azután sokáig bámul ki az ablakon, ahonnan jól látni a piciny bányatelep két utcáját, legvégén a főmérnök villájával, amelynek tetején egy sárgaréz kakas forgolódik. Néz, néz és közben — talán tudtán kívül indulatosan csapkodja somfavesszőjével az ablak párkányát, mert tudja: többet, és másként kellene megmagyarázni. Ady lényegét. Valahogy úgy, ahogy itt, ebben az iskolában: a bámuló gyermekszemek előtt kitárni a tisztánlátás kapuját, engedni a kérdezés-vágyás hatalmának, hadd csiszolódjék az értelem.
Jó, tudom, elmúlt. A régi, öreg tanítóm fakeresztjét szétmorzsolta az idő, új idők jöttek, új, friss, emberibb dalokkal, a régi iskola is eltűnt a sárgaréz kakas is a főmérnöki villa tetejéről. Most Szaniszló Katalin felelését hallgatom, akinek édesapja vájár a sajószentpéteri III-as aknán. Szépen és értelmesen beszél Csinszkáról, a „Nyugat”-ról, Ady édesanyjáról, akit a költő nagyon szeretett.
Nem a szigorúan vett felelés és feleltetés ez, sokkal több annál. Bensőséges, meghitt, baráti beszélgetés tanító és tanítványok között. Lám, Jakkel Mária is milyen szívesen jelentkezik, és a kis Gyöngyösi Judit. Szinte észrevétlenül múlnak a percek.
Lehet — és bizonyára akad is — olyan gyerek, aki az otthoni uzsonnára
gondol. Persze, hogy van! Édes istenem, nem ez a fontos, hanem az, hogy ez a néhány elvész a mindjobban megismert költő iránti szeretettől frissen dobogó szívek között.
... Megyünk a kinyílott novemberi esti fények között Lakatos Jánossal és feleségével. A gyermekek valószínűleg már mind otthon vannak, talán éppen Adyról beszél valamelyik az édesapjának, vagy édesanyjának. Talán arról ábrándozik, hogy egyszer ő is verset fog írni.
Ballagunk, a szállongó hópelyhek hintáznak az utcai lámpák fénykörében. A tanítókra gondolok, azokra is, akikkel néhány perccel ezelőtt beszélgettem az új iskola igazgatói irodájában. Volt közöttük idősebb és fiatalabb, de mindegyikük szemében megtaláltam a pedagógusi hivatás iránti szeretetet.
Tudom, emlékszem rá, meg akartam említeni, hogy ott a nyolcadik A óráján, amikor kitekintettem az ablakon, mintha egy jól ismert, hatalmas fejet láttam volna. Dióbarna szemei melegen csillogtak, oldalt fésült haját megborzolta a novemberi szél, és mintha igenlően bólogatott volna.
De nem szóltam. Még az engem kísérő új iskolaigazgatónak sem, hagytam a titkot magamnak, hogy végül elmondhassam — mindenkinek.”
Kiss B.
Kép forrás: Péteri páholy Tweet Megosztás Facebook-on Megosztás LinkedIn-en Vissza