2017. április 23. (vasárnap) 14:00
Városunk vendége volt a magyar könnyűzene öt évtizedének álló csillaga, a Kossuth-díj, Liszt Ferenc-díj, valamint számos szakmai és állami kitüntetés tulajdonosa, a gitáros, zeneszerző, szövegíró Bródy János. Vagyis az örök Tini. 2017. április 19-én (szerdán) 19.00 órától Sajószentpéteri Kulturális és Sportközpontban rendezett önálló estjén a még ma is aktív „nyugger” ismét hű volt önmagához.
Az 1946. április 5-én született Bródy János előbb elvégzi a távközlési technikumot, majd a Műegyetemen villamosmérnöki diplomát szerez. Hét évesen dzsessz-zongorán barátkozik a zenével, középiskolás korától foglalkozik komolyabban vele, érettségi után már az Illés zenekar tagja. Itt többnyire Szörényi Levente zenéire ír szövegeket, melyek slágerek és kortörténeti dokumentumok is egyben. Ő tesz talán legtöbbet azért, hogy a beatzene nyelveként a magyar is elfogadott legyen. Az Illés-együttes 1973-as felbomlása után a Fonográf gitárosa, de Koncz Zsuzsa és Halász Judit lemezeinek is szövegírója, és már zeneszerzőként is bemutatkozik. Először a Sajó TV-nek adott interjúban árulta el: úgy néz ki, hogy jövőre legalább egy koncert erejéig újra összeáll a Fonográf.
Számtalan örök értéket képviselő színpadi produkció (István a király, Kőmíves Kelemen, stb.) szövegét jegyzi, dalszövegeinek nagy része, balladái önálló versként is olvashatók, s könyvben is megjelennek.
1978-ban önálló előadóként „Az utca másik oldalán” találja magát, mivel soha nem dörgölőzik egyik hatalomhoz sem, máig ott is marad. Ezért tanul meg kiválóan „virág-nyelven” beszélni, és az intelligens, költői vénára valló szövegeivel a hivatalostól eltérő gondolatokat és érzelmeket közvetíteni. A mai napig ugyanazokat az értékeket képviseli, amelyekért egyszer valamikor kiállt. De még sokan vallhatják ezeket magukénak, hiszen egy szál gitárral járva az országot kultúrházaktól a csarnokokig szinte minden helyet meg tud nézőkkel tölteni.
Ez történt szerda este itt is. Miután ha nem is Földvár felé félúton, de megérkezett hozzánk, bemutatta a Személyi igazolványát, búsult egy kicsit Csillag Hajnalka tragédiáján és azon, hogy Hová lettek azok az évek, majd elmesélte az Egy hétig tartó szerelmét, amely annyit sem ért, mint Édes életünk többi Filléres emlékei. Miután lassan egy hullámhosszra került vele a közönsége (amelynek szinte minden tagja az övével azonos korosztályba tartozik), kedveskedett nekünk egy Nyugger dallal is. Micimackóról és barátairól már felszabadultan együtt tapsoltunk, és énekeltünk vele, és (a Kondratyev-féle ciklusok alapján) megállapíthattuk, hogy Ezek ugyanazok. És a taps erejéből érezhető volt, hogy értjük egymást. Meghallgatva az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának első mondatát, elfogadtuk, hogy te is Szabadnak születtél, ezután már Magyarok közt európai emberként irodalom órát is tudtunk tartani József Attiláról, és Thomas Mannról. Búcsúzóul együtt énekeltük (mint annak idején), hogy Ha én rózsa volnék – de csakis Sárgarózsa –, akkor biztosan együtt várnám a többiekkel, hogy Lesz még egyszer KÖZtársaság...
A szűnni nem akaró vastaps után az előtérben még ki-ki beszerezhetett magának néhány emléket, akár dedikálva is, majd csendesen kiléptünk az ajtón. A nyirkos, hideg sötétségbe.
Kiss Barnabás
Tweet
Megosztás Facebook-on
Megosztás LinkedIn-en
Vissza
Vendégünk volt az örök Tini
Városunk vendége volt a magyar könnyűzene öt évtizedének álló csillaga, a Kossuth-díj, Liszt Ferenc-díj, valamint számos szakmai és állami kitüntetés tulajdonosa, a gitáros, zeneszerző, szövegíró Bródy János. Vagyis az örök Tini. 2017. április 19-én (szerdán) 19.00 órától Sajószentpéteri Kulturális és Sportközpontban rendezett önálló estjén a még ma is aktív „nyugger” ismét hű volt önmagához.
Az 1946. április 5-én született Bródy János előbb elvégzi a távközlési technikumot, majd a Műegyetemen villamosmérnöki diplomát szerez. Hét évesen dzsessz-zongorán barátkozik a zenével, középiskolás korától foglalkozik komolyabban vele, érettségi után már az Illés zenekar tagja. Itt többnyire Szörényi Levente zenéire ír szövegeket, melyek slágerek és kortörténeti dokumentumok is egyben. Ő tesz talán legtöbbet azért, hogy a beatzene nyelveként a magyar is elfogadott legyen. Az Illés-együttes 1973-as felbomlása után a Fonográf gitárosa, de Koncz Zsuzsa és Halász Judit lemezeinek is szövegírója, és már zeneszerzőként is bemutatkozik. Először a Sajó TV-nek adott interjúban árulta el: úgy néz ki, hogy jövőre legalább egy koncert erejéig újra összeáll a Fonográf.
Számtalan örök értéket képviselő színpadi produkció (István a király, Kőmíves Kelemen, stb.) szövegét jegyzi, dalszövegeinek nagy része, balladái önálló versként is olvashatók, s könyvben is megjelennek.
1978-ban önálló előadóként „Az utca másik oldalán” találja magát, mivel soha nem dörgölőzik egyik hatalomhoz sem, máig ott is marad. Ezért tanul meg kiválóan „virág-nyelven” beszélni, és az intelligens, költői vénára valló szövegeivel a hivatalostól eltérő gondolatokat és érzelmeket közvetíteni. A mai napig ugyanazokat az értékeket képviseli, amelyekért egyszer valamikor kiállt. De még sokan vallhatják ezeket magukénak, hiszen egy szál gitárral járva az országot kultúrházaktól a csarnokokig szinte minden helyet meg tud nézőkkel tölteni.
Ez történt szerda este itt is. Miután ha nem is Földvár felé félúton, de megérkezett hozzánk, bemutatta a Személyi igazolványát, búsult egy kicsit Csillag Hajnalka tragédiáján és azon, hogy Hová lettek azok az évek, majd elmesélte az Egy hétig tartó szerelmét, amely annyit sem ért, mint Édes életünk többi Filléres emlékei. Miután lassan egy hullámhosszra került vele a közönsége (amelynek szinte minden tagja az övével azonos korosztályba tartozik), kedveskedett nekünk egy Nyugger dallal is. Micimackóról és barátairól már felszabadultan együtt tapsoltunk, és énekeltünk vele, és (a Kondratyev-féle ciklusok alapján) megállapíthattuk, hogy Ezek ugyanazok. És a taps erejéből érezhető volt, hogy értjük egymást. Meghallgatva az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának első mondatát, elfogadtuk, hogy te is Szabadnak születtél, ezután már Magyarok közt európai emberként irodalom órát is tudtunk tartani József Attiláról, és Thomas Mannról. Búcsúzóul együtt énekeltük (mint annak idején), hogy Ha én rózsa volnék – de csakis Sárgarózsa –, akkor biztosan együtt várnám a többiekkel, hogy Lesz még egyszer KÖZtársaság...
A szűnni nem akaró vastaps után az előtérben még ki-ki beszerezhetett magának néhány emléket, akár dedikálva is, majd csendesen kiléptünk az ajtón. A nyirkos, hideg sötétségbe.
Kiss Barnabás
Tweet
Megosztás Facebook-on
Megosztás LinkedIn-en
Vissza