2017. július 19. (szerda) 10:00
Sajnálatosan korán, 1987. június 5-én ragadta el a halál Sajószentpéter 1964-ben Tokióban olimpiai aranyérmet nyert egykori labdarúgóját, a városi stadion névadóját, Szepesi Gusztávot, aki a napokban lenne 78 éves.
Szepesi (Szedunka) Gusztáv 1939. július 17-én született Miskolcon, Sajószentpéteren nőtt fel. Az I. Sz. Általános Iskola elvégzése (1953) után Ózdon szerzett esztergályos szakképesítést.
Labdarúgó pályafutását 1956-ban a Sajószentpéteri Építők csapatában kezdte, ahol Kolumbán Dezső edző keze alatt nevelődött. Két évvel később már a nagyhírű Borsodi Bányász játékosa lett. Hamar felfigyeltek tehetségére, és az utánpótlás válogatottba is bekerült fiatal védőt 1959-ben leigazolta a Tatabányai Bányász. Az akkori élvonal egyik meghatározó klubjának első csapatában tíz éven át játszott balhátvédet. A nem túl hosszú pályafutása alatt sikerekben is volt része, amelyek között is a legnagyobb talán, hogy tagja lehetett az 1964. október 23-án Tokióban olimpiai bajnokságot nyert magyar labdarúgó válogatottnak. 1963 decemberétől négy barátságos felkészülési, három olimpiai selejtező, egy csoportmérkőzésen és a Csehszlovákia ellen 2:1 arányban megnyert döntőn szerepelhetett az olimpiai válogatott csapatban, olyan játékosok társaságában, mint Novák Dezső, Ihász Kálmán, Farkas János, Bene Ferenc, vagy Varga Zoltán (de sorolhatnám az egész csapatot).
A magyar válogatott címeres mezét összesen öt alkalommal ölthette magára: 1965. június 13-án Bécsben, a Práter stadionban mutatkozott be az Ausztria elleni 1:0-ra megnyert VB-selejtezőn, majd június 27-én a Népstadionban az olaszok elleni (2:1) barátságos találkozón is játszott, mindkétszer jobbhátvédet. Legjobb teljesítményét szinte napra pontosan 51 évvel ezelőtt (1966. július 15-én) Liverpoolban a Brazília ellen 3:1 arányban megnyert emlékezetes VB-csoportmérkőzésen nyújtotta. Ahol a kiismerhetetlen cseleiről ismert világklasszis jobbszélsőt szinte „levette” a pályáról, ettől kezdve ragadt rá elismerésként a „Garrincha-ölő” állandó jelző. Még kétszer lépett pályára az angliai világbajnokságon: a Bulgária ellen megnyert (3:1) csoportmeccsen, valamint a Szovjetunió ellen 2:1 arányban elveszített negyeddöntőn. Mint később kiderült, ez volt az utolsó szereplése a nemzeti csapatban.
1967-ben súlyos térdsérülést szenvedett, amelyet az orvosok kétszer is megoperáltak, de már nem lett annyira terhelhető a lába, mint korábban. Emiatt az igazi formáját sem tudta visszanyerni, fiatalon, harminc éves korában visszavonult az aktív játéktól. Még néhány évig a tatabányai sportiskolában oktatta a játék alapjaira gyerekeit, akik nagyon szerették ugyan, de vezetőitől sem szakmailag, sem emberileg nem kapta meg azt a megbecsülést, amit megérdemelt volna. Rövid ideig még a Tatai Rákóczi, és a Borsodi Bányász (1977/78) kispadjára is leült edzőként, de 37 évesen végleg elszakadt kedvenc sportágától, majd a Bányaüzem alkalmazottjaként élte civil életét. Néhány héttel a negyvennyolcadik születésnapja előtt, 1987. június 5-én agyvérzés következtében érte a halál, Tatabányán helyezték örök nyugalomba. 2005-ben – egykori vezetőit mintegy felülbírálva – volt klubja „rehabilitálta”, a város vezetése posztumusz Ezüst Turul-díjat adományozott neki.
Tatabányán az Újvárosi temetőben a 12. számú díszsírhely, Sajószentpéteren a nevét viselő városi stadion, abban egy tábla őrzi emlékét. Bár nem a Borsodi Bányász játékosaként lett egykor az olimpiai válogatott tagja, itt minden (korosabb) sportrajongó úgy tekint rá, mint a város egyetlen olimpiai bajnokára. Szerintem ez ellen ő sem tiltakozna, ha még élhetne.
Harminc éve hunyt el az olimpiai bajnok
Sajnálatosan korán, 1987. június 5-én ragadta el a halál Sajószentpéter 1964-ben Tokióban olimpiai aranyérmet nyert egykori labdarúgóját, a városi stadion névadóját, Szepesi Gusztávot, aki a napokban lenne 78 éves.
Szepesi (Szedunka) Gusztáv 1939. július 17-én született Miskolcon, Sajószentpéteren nőtt fel. Az I. Sz. Általános Iskola elvégzése (1953) után Ózdon szerzett esztergályos szakképesítést.
Labdarúgó pályafutását 1956-ban a Sajószentpéteri Építők csapatában kezdte, ahol Kolumbán Dezső edző keze alatt nevelődött. Két évvel később már a nagyhírű Borsodi Bányász játékosa lett. Hamar felfigyeltek tehetségére, és az utánpótlás válogatottba is bekerült fiatal védőt 1959-ben leigazolta a Tatabányai Bányász. Az akkori élvonal egyik meghatározó klubjának első csapatában tíz éven át játszott balhátvédet. A nem túl hosszú pályafutása alatt sikerekben is volt része, amelyek között is a legnagyobb talán, hogy tagja lehetett az 1964. október 23-án Tokióban olimpiai bajnokságot nyert magyar labdarúgó válogatottnak. 1963 decemberétől négy barátságos felkészülési, három olimpiai selejtező, egy csoportmérkőzésen és a Csehszlovákia ellen 2:1 arányban megnyert döntőn szerepelhetett az olimpiai válogatott csapatban, olyan játékosok társaságában, mint Novák Dezső, Ihász Kálmán, Farkas János, Bene Ferenc, vagy Varga Zoltán (de sorolhatnám az egész csapatot).
A magyar válogatott címeres mezét összesen öt alkalommal ölthette magára: 1965. június 13-án Bécsben, a Práter stadionban mutatkozott be az Ausztria elleni 1:0-ra megnyert VB-selejtezőn, majd június 27-én a Népstadionban az olaszok elleni (2:1) barátságos találkozón is játszott, mindkétszer jobbhátvédet. Legjobb teljesítményét szinte napra pontosan 51 évvel ezelőtt (1966. július 15-én) Liverpoolban a Brazília ellen 3:1 arányban megnyert emlékezetes VB-csoportmérkőzésen nyújtotta. Ahol a kiismerhetetlen cseleiről ismert világklasszis jobbszélsőt szinte „levette” a pályáról, ettől kezdve ragadt rá elismerésként a „Garrincha-ölő” állandó jelző. Még kétszer lépett pályára az angliai világbajnokságon: a Bulgária ellen megnyert (3:1) csoportmeccsen, valamint a Szovjetunió ellen 2:1 arányban elveszített negyeddöntőn. Mint később kiderült, ez volt az utolsó szereplése a nemzeti csapatban.
1967-ben súlyos térdsérülést szenvedett, amelyet az orvosok kétszer is megoperáltak, de már nem lett annyira terhelhető a lába, mint korábban. Emiatt az igazi formáját sem tudta visszanyerni, fiatalon, harminc éves korában visszavonult az aktív játéktól. Még néhány évig a tatabányai sportiskolában oktatta a játék alapjaira gyerekeit, akik nagyon szerették ugyan, de vezetőitől sem szakmailag, sem emberileg nem kapta meg azt a megbecsülést, amit megérdemelt volna. Rövid ideig még a Tatai Rákóczi, és a Borsodi Bányász (1977/78) kispadjára is leült edzőként, de 37 évesen végleg elszakadt kedvenc sportágától, majd a Bányaüzem alkalmazottjaként élte civil életét. Néhány héttel a negyvennyolcadik születésnapja előtt, 1987. június 5-én agyvérzés következtében érte a halál, Tatabányán helyezték örök nyugalomba. 2005-ben – egykori vezetőit mintegy felülbírálva – volt klubja „rehabilitálta”, a város vezetése posztumusz Ezüst Turul-díjat adományozott neki.
Tatabányán az Újvárosi temetőben a 12. számú díszsírhely, Sajószentpéteren a nevét viselő városi stadion, abban egy tábla őrzi emlékét. Bár nem a Borsodi Bányász játékosaként lett egykor az olimpiai válogatott tagja, itt minden (korosabb) sportrajongó úgy tekint rá, mint a város egyetlen olimpiai bajnokára. Szerintem ez ellen ő sem tiltakozna, ha még élhetne.
Kiss Barnabás
Tweet Megosztás Facebook-on Megosztás LinkedIn-en Vissza