Ha rejlik benned égi szikra

Kiss Barnabás
ANTOLÓGIA
Anga Zsanett
Belülről fakadt gondolatok
Kérdőjeles, instabil alapok, Az utcán ismeretlen alakok. Hová menjek? Csak némán ballagok, Lassan omladozó, kitört ablakok.
Az idő elrohant, olyan gyorsan felnőttem, Az életben sok lehetőséget ellőttem. Nem akartam, hogy elmenj innen mellőlem, Mégis itt maradtam egyedül, de erősen.
Rockzenén élek, néha emlékeztet a múltra, Ad egy-két pofont, ami elvezet az útra. Minden nap egy nagyon hosszú túra a csúcsra Ez az élet nem lehet más, csak furcsa.
Télen is csak a nyarat várom Nincs hó, a csillogást se látom. Szép emlék, mostanra már sáros, Gyermekkori vágyam csak egy álom.
Talán egyszer megnyílok és elmondom, mit érzek, Elárulom neked, hogy van egy seb, amiből vérzek. Ha hátat fordítasz és elmész, azt is megértem, Soha többet nem fogok hibát elkövetni, ígérem.
Behunszky Eszter
Szökött rab
Életét egy szűk cellában tölti, Vétke nagy súlyát benne őrzi. Tehetetlen, csak vár és vár, Hosszú időt tölt ott már.
De nem mondta, hogy feladta, Perceiben szabadságát vallja. Mert ma éjjel megszökni vél, Rácson kívül lesz, mire a Nap felkél.
Meredten áll, meg se nyikkan, Arcán rövid, gúnyos vigyor villan. Már készül, érzi. itt az alkalom, S nincs már fölötte nagyhatalom.
Kapj már észbe, állítsd már meg! Szenvedj érte, nem bánod meg! Neki siker, lánca szakad, Elmegy oda, hol ereje fakad.
Elért oda, de a hely üres. Hol van a hely, amit keres? Lassan már-már készül feladni, Oly erős uralma kezdi elhagyni.
Tudd meg, ő bárhol lehet, Ott is, ahol még nem sejted. A Rab, mely benned is szenved, Ismertebb nevén a gyűlölet.
Kádas János
Ugyanaz a hold volt…
Egy csendes, holdas estén a hegyi úton jártam kis házatoknál a domboldal tövén. Mint a holdkóros, ha fényes holdvilág van, lopóztam a falnál, nálad jártam én. Beléptem a kapun, csendesen becsuktam, s a falnak vetve hátam néztem az ablakod. Nem mozdult semmi. Talán arra vártam, hogy lebben a függöny és kinyújtod két karod… Nem akartam tudni, hogy már nem lehetsz itt, hogy sok év elmúlt már… De az én tüzem még ég. Mekkora lánggal? Azt én tudom csak téged régen elnyelt a múlt, a messzeség.
Nem akartam látni, hogy megnőtt a kis akác, a szomszéd kis ház helyét bozót veri fel, a domboldali fákat mind-mind kivágták, szép kis utcánkból házak tűntek el: kedves udvarok, kopott kerítések, a halvány villany fénye a szomszéd oldalán. Ismerős arcok, hangos nevetések… …elbújtunk előlük… még emlékszel rá...talán? Ott volt a csillag is! Emlékszel? „az” a kék! És ugyanaz a hold volt, mint a régi esteken! Csillogtak a lombok, ezüst lett a fűszál -harmatot könnyezett- együtt sírt velem…
Kalocsai Édua Mária
Kitaszítva
Egy érzés kerülget, Egy fura, megmagyarázhatatlan érzés. Idegennek érzem ezt a helyet, És idegen számomra minden érzés. A zajt a tömeg csinálja, Ám bennem harapni lehet a csendet, Ez valaki más világa, És én nem találom benne a rendet.
Kalocsai Édua Mária
Mit kéne?
Szedd össze magad! Nem harap, ne is tagadd! Széles mosoly, hozz fel egy témát, Ne a pulcsidat nézd! Úgyse érted a sémát… Csak egy fiú, mit parázol? Max eltaszít magától.
Nekem ezt megtenni lehetetlen. Más persze megteszi, a sors kegyetlen. Mindenem van, de ami kéne, az nincs, Önbizalom-hiány, az bizony nem nagy kincs.
Kiss Barnabás
Szél motoz az ablakomon
Harmat hull hűs hajnalokon, szél motoz az ablakomon, köd markában reszket a táj, megvénült, már mindene fáj,
könnyeitől hamvas a rét, zöld pázsitja veszti színét, millió kis lepke, bogár szellő-ölben messzire száll,
haldoklik már fű, fa, virág, az elárvult almafa ág hajladozva földre borul, bús szeméből könnye lehull,
kihalt, néma lett a határ, nem felesel füttyre madár, tábortűznél alszik a csősz, bundájából bújt ki az ősz,
felhők mögött sápad a nap, fáradt kézzel megsimogat, harmatcseppben csillan a dér, dérkristályban szunnyad a tél.
Kiss Barnabás
Testamentum
Ha menni kell, rád mit hagyok, amit magammal nem viszek? A múltunkból egy lábnyomot, csöndes patakban friss vizet,
takarónak zöld pázsitot nászágyadul a réteket, virágot, fát, föld-illatot, s baldachinod, a kék eget,
egy átvirrasztott hajnalon értem kiáltó könnyedet, néhány korty bort az asztalon, befejezetlen verseket,
egy félbe szakadt mondatot, emlékké fakult képeket, sohasem játszott dallamot, el nem követett vétkeket,
apró morzsát az abroszon,ú gyertyát, mely lassan csonkig ég, szakadni indult könyvlapon kettőnk megsárgult életét.
Molnár Benjámin
Vagyok
Hová tűntek a napsütéses napok? Amikor csak teveled vagyok. Mikor nem játszottam meg, Hogy csak egy emlék vagyok. S nem találkoztunk, Mégis melletted vagyok. Az idő szalad, de te lelassítod. Már azt sem tudom, én ki vagyok.
Olárnyik Renáta
Örökkön örökké
Örökkön örökké csak téged szeretlek, mindenki arcában csak téged kereslek, halálom után is a sírom mélyében, csak érted szól imám az éj nagy csendjében
Álmaim őrzi majd fentről a jó Isten, akkor is szeress, ha elmegyek majd innen, de ne gyere közel, ha könnyeid hullanak, mert nem vagyok már, hogy megvigasztaljalak.
Nevess és vidd tovább gyönyörű életed, hallja meg mindenki a legszebb éneked, s mikor már lehullott utolsó csillagom, emlékezz arra, hogy szeretlek nagyon.
Puskás Jánosné
Sikoly
Az eső hegedű Húrjain pereg lefelé. Egy dallam születik, Ott bent legbelül.
Fájó muzsika. Halkan vonyító, Tótágas tomboló, Mégis vigaszt adó.
Lélek hangja ez. Mellkast feszítő, Hangosan üvöltő, Vulkán kitörő.
Hegedű húrjain fájdalom, Énekli sikító bánatom. De az eső pereg tovább, Az eget szivárvány öleli át.
Sebe Zsoltné
Kacagó világ
Kacag a világ. Önmagán. Szeretjük, ki bánt, s a bús magányt, Ölelni, s kedvesen, szívvel élni, Elfeledtünk rég igaz szóval írni.
Egymással már rég nem beszélünk, Csak a telefonokat cseréljük, Simítjuk egész nap fedelét, Osztjuk a sok sületlen igét.
Most itt ettem, most ezt láttam amott, Oszd gyorsan! Hagy lássák azok, Azok, kik semmibe vesznek rég Általuk halott jövő tekint feléd.
Mit a face-en látsz, abban hiszel, Nem érdekel más, nincs már hited, Osztod ezerszer a bókokat, Míg otthon édesanyád egyedül marad.
Számolja magányosan a napokat, Síró szeme nem lát bókokat. Kacagj világ! Így leszel embertelen, Szeretet nélküli, sötét verem
Szabó Edit
Az élet alkonyán
Láttam anyám ráncos kezét, fáradtsága nagyon nehéz, korán kezdte az életet, évszázadok nem felelnek. Nem felelnek már életek, gyerekeknek munka kellett, gyorsan mozgott a két kezük, hamar telt le az életük. Felnőtt koruk, fiatalság, megnőtt dolguk, kilábalták, újabb életek teremtek, folytatódtak a remények. Jobb világ jön, boldogságuk gyerekseregben családjuk, megtenni a lehetetlent, nevelni nagy szeretetben. Az ő sorsuk könnyebb legyen, az ő életük boldog legyen, két kezükkel csak dolgoztak, két kezükkel gondoskodtak. Érted-, értem-, gyerekekért, mi életünk szépségéért, útnak indítani készen, új világunk mindig éljen. Megfáradt már a két kezük, egymásba fonódik lelkük, arcukon a csendes mosoly, békesség szívükben honol. Csókold meg a kérges kezet, érted élt és csak szeretett, adj még reményt a szívének, nem felejted el szülédet. Helyébe lépsz te is egyszer, öregséged úgy teljen el, amit te adsz a szíveddel, megkaphatod szeretettel.
Sztaroszta Ádám
A nyár nulladik napja
Hozzám szólni anélkül, hogy elbőgnéd magad - ezt remélted. De sírtam én is, ahogy kettesbe raktam dombon felfelé, és még az eső is rákezdett. Régen tejszínhabot fújtunk a tetőkre, és köveket gyűjtöttünk, viszont hiába tudom, hol vagy, most nem szeretnék az erkély alatt állni, visszaesne rám, amit megpróbálnék a harmadikra feldobni neked: egy verset, melyben elmesélném, hogy engem is úgy ejtettél le, mint a könyveimet. És csak elképzelni tudom, amint nekem olvasol: a végén visszatapsolnálak, hogy köztünk is legyen ráadás, de az elsötétült színpad ma már üresen marad.
Sztaroszta Ádám
Folt
A pulóvereimből és a legutóbbi szavaidból jöttem rá, hogy tényleg nem szabad együtt mosni a színeseket a sötétekkel.
Tanyik Tamara
710
Mióta nem beszélünk, kicsit el vagyok veszve, Viszont a tüdőmet már nem a cigarettafüst tölti be. Torkom sem égeti már a szesz hozta lassú tűz, S a boldog napok képe, álomban már nem űz. Nem élem én már azt a roncsoló életet, ’Mit oly kecsegtetőnek láttam, mikor megismertelek. Züllés helyett inkább azon gondolkodom, Vajon azért kaptam cukrot az élettől, hogy maga után keserű szájízt hagyjon?
Tanyik Tirza
Mert van remény
Remélve, hogy van remény Imádkozni mert talán van miért Sírni mert azt nem ronthatom el… Bár reménytelen ez az eset. És van miért.
A reménytelen is imádkozik S máshoz fohászkodik De mit ér az ima Ha nincs ki meghallgatja De mégis van remény…
Tanyik Tirza
Menekülés
Repülnék de nagyon félek Úsznék én hogy messe érjek Menekülnék előled
Futok én de vajon merre Elbújnék de melyik helyre Te mindig megtalálsz
Te szeretsz de nem igazán Mikor szerettelek nem biztattál Pedig tudtad mit érzek
Szeresselek ha te szeretsz? elengedlek ha elengedsz! Hagyd hogy felejtsek.
Tweet Megosztás Facebook-on Megosztás LinkedIn-en Vissza