Lévay emlékév: február

Kiss Barnabás
Lévay József: ARANY BÖLCSŐJE
(születése századik évfordulójának ünneplésére a Kisfaludy-Társaságban)
Jövel ma hozzánk, szállj alá egedből, Rég megdicsőült halhatatlanunk! Üdítő fény sugárzik szellemedből, Nemes gyönyör veled társalganunk. Zord az idő: viharja zug felettünk, De téged a viharban sem feledtünk: Száz év után a hű emlékezet Bennünket, Ime, bölcsödhöz vezet,
Száz év elött bölcsődalt énekelve, Jámbor szegénység karja ringatott; De éjjelenként, rád álmot lehelve, Egy tündér: a múzsa csókolgatott. Eljegyzett önmagának s a hazának, Hogy csókjai majd gyöngysorokra válnak, Arany-lantját csodásan pengeted S elbájolva figyel rá nemzeted.
És útra keltél, mint bércek tövében Elrejtve jólbuzgó kristály patak, Melynek hullámi szinte észrevétlen A nyílt szabad rónára omlanak. Nőttön nő és merre hullámit önti, Virágmező, egész tavasz köszönti S tükrében, hogy folyammá változék, Gyönyörködve nézi magát az ég.
Körünkben második bölcsöt találtál, Az már nem ringatott, de fölemelt. Versenyre érkező vendége voltál, Csak kezdő, de egyszerre ünnepelt. Az ifjú kor teremtő ihletével Mesés szárnyon körünkből röppenél fel. A pillanat fényes jövőre szólt, Vezércsillag feléje Toldi volt.
S feltünt utána, mint varázsütésre Egy új Világ, egészen a tiéd. Hatalmas képzelet gazdag vetése, Áldásosabb, mint önmagad hivéd. Együtt alkottak olt egy szép egészet Báj és erő; természet és művészet, Remekművekkel dús, széles határ, A nemzet kincse, kincsbányája már.
Kincs nálad a nyelv meglepő zenéje, Minővel senki más nem zenge dalt,' Eszmék fönsége, érzés tiszta-mélye, Mind, amit ihlető múzsád sugallt. S időt muló szép alkotásidon át Érezzük a magyar szellem fuvalmát, Mely lelkedből, mely lelkünkből fakadt. S örökségül édes mienk maradt.
El-elmerenglél a régi múltba, Keresve ott reményt és életet Hol egykor, annyi vész zaklatta, dúlta. De szét nem dúlta még a nemzetet. Fölébresztéd sírjokból a dicsőket S énekeddel márványba vésted őket; Zárt ajkukról nagy intés hangzik el: Hogy a hazáért élni, halni kell.
Oh! mily közel látnád ma itt csodáit A hőstetteknek, hogy dicsfénybe vond! Mily fölmagasztosulva dallanál itt Emelni a hősöknek pantheont! Vagy lantodon borongó hangra kelne A honfigond, a hon fellő szerelme: Csaták mezőin rémes küzdelem, Vértengerrel kivívott győzelem.
De most pihenj; – a hű emlék s hála Hadd ünnepelje csendben e napot,' Mely ápoló kis fészkedet megáldva, Jó kedvében téged nekünk adott. Napok múlnak, évek évekre dőlnek: Fénynapja lesz ez a nap az időknek S míg annyi mást felejtés éje fed,: Sugáriban fől-fölragyog neved.
Mint agg madár a költöző sereg. Rég elmaradtam tőled, tőletek; Bölcsődre most száz éves föllegedből Dalommal, Ime, bucsufényt vetek. Leszáll az éj, végkép elhallgat a dal: Emelj föl engem, a mennybe magaddal, Hogy üdvözülten üdvözöljelek S ott is csodáljalak, szeresselek.
Szép öreg templom
Szép, öreg templom a szentpéteri Habár nem a Szent Péter temploma, Rómától messze vonta meg magát A Sajó partján csendes otthona. Sok száz év viharzott át fölötte, Isten csodája, hogy el nem söpörte.
Nincs rajta dísz, sem kívül, sem belül, Némán beszélnek a tömör falak. A régi múltból itt-ott egy-egy vonás, Párkányzatán egy-egy vékony szalag. Homlokából szökell a magasba tornya S a híveket három harangja vonja.
Belől a nagy csúcsíves ablakok Színes üvegjén látogatni jár S a levegőt a buzgó nép körül Megszenteli a déli sugár. Nem legelhet itt a szem semmi máson, Gyönyörkeltő művészi alkotáson.
Csak a szószék fölött ül mereven, Egy gyarló kéz alkotta nagy madár, Egy pelikán, az áldozó anya. S alakjával megszívlelésre vár, Hogy gyermekét ne hagyja veszni éhen, Saját keblét most tépi éppen.
Fönn a kékszínű deszkamennyezet Kis kockáin egy-egy csillag ragyog, Bágyadtabb fénnyel, mint az égiek, Csak olyanformák és nem nagyok... Talán így is, ki elmerengve nézi, Az ég boltját, vagy épp a mennyet érzi.
A többi a lélek munkája itt, Lerázva a föld nyűgét, porát, Az örök fényt keresse itt a hit... A környező sötét homályon át Csak Istent lássa és csak Őt imádja, Enyhületét, üdvét csak Tőle várja.
Így imádták itt régi őseink Vészek között is rendületlenül, Fohászunk tán most is az ő itt maradt Buzgó fohászukkal egyesül. Könyörögni harcon vérző hazánkért, Szabad hazában mindnyájunk javáért.
Nékem is e falak közt hangozék Gyermekimám és zsoltárénekem, S most a késő öregség alkonyán, Forró hálámat is itt rebeghetem Az Úr házában, hogy szentelve lássák... Így lesz a vég s a kezdet egy imádság.
Ifjú akácok a templom körül, Őrködjetek soká s viruljatok. Lakástokért, a szent helyért talán Az ég kegyelme nyugszik rajtatok. Ti még éltek, ha már én véget értem, Susogjátok, hogy egykor én is éltem.
Tweet Megosztás Facebook-on Megosztás LinkedIn-en Vissza