Lévay József, a tanár
A szabadságharcban betöltött szerepének felelevenítése után ugorjunk az időben két évet (budapesti újságírói tevékenységéről más alkalommal ejtünk szót), és ismerjük meg a miskolci református gimnázium tanárát, Lévay Józsefet. Ehhez az emlékév április havában főképp saját magát, visszaemlékezéseit, és két versét hívjuk segítségül.
Lévay már gimnáziumi évei alatt megismerkedhetett a tanítás szépségeivel, amelynek csekély anyagi hasznát saját tanulmányai fedezésére fordíthatta:
„A diákoknak nagy segítségére szolgált az is, hogy köztök a jelesebbekhez tanítványokat osztottak magán tanítás végett a kisebb tanulók közül. Ily privátért 2-3 forintot fizetett neki évenkint egy-egy tanítvány. Nekem ezen felül egy csekély házi nevelőségem is akadt a városban /Miskolcon/ egy tekintélyes úri családnál, ahol lakást, ellátást és évi negyven forint fizetést kaptam s mívelt társaságban foroghattam.”
Abban az időben a végzés után a jó előmenetelű diákok közül néhányan tovább maradhattak a gimnázium alsóbb osztályait tanítani. Az iskolának nem kellett újabb tanárokat alkalmazni, a diákoknak pedig jó gyakorlási lehetőséget biztosítottak vele:
„Egy év – 1845 szeptemberétől 1846. július elejéig – osztálytanárságom éve volt a miskolci Lyceumban. Fiatal munkakedvvel és becsvággyal forgolódtam az önálló működési körben.”
1849 szeptemberében Leo Thun gróf, oktatási miniszter által előterjesztett, császári rendelet (Entwurf) szabályozta az ausztriai középiskolák működését. A szabadságharc leverése után (Magyarországot a birodalom részének tekintetve) 1849 novemberében újabb rendelettel ránk is kiterjesztették az oktatási reform hatályát. Ebben szerepel először az egységes középiskolai záróvizsga, a kötelező érettségi. Az átszervezésnek köszönhetően 1852-ben a miskolci református gimnáziumban is felállítottak három új tanári széket, a magyar irodalom tanárává az egykori diákjukat, Lévay Józsefet választották:
„Már akkor éreztem, hogy tollam erejére nem bízhatom magam egészen s az íróság mellett biztosabb talaja után kell néznem megélhetésemnek. Nekem épen kapóra jött a miskolci ref. gymnasiumban a magyar és latin irodalom tanszékére a pályázat kihirdetése. Rögtön benyújtottam kérvényemet. Jó emlékezetben álltam előttük. Egyhangulag megválasztottak. Visszakerültem a közélet zűrzavaraiból oda, ahová mindig vágyakoztam.
1852 szeptembertől 1865 szeptemberig maradtam a tanári pályán. Le kell számítani ebből azt a kevés időt, melyet az 1860-61-ik évi alkotmányos rövid interregnum alatt Borsodvármegye első aljegyzői hivatalában töltöttem. Az egyházi tanács betöltetlenül hagyta az én tanári helyemet addig, míg a politikai viszonyok balra dőltek s én visszatérhettem elhagyott tanári székembe.
Én a latin és magyar irodalom tanára voltam, de azért egy időben alsóbb osztályokban a német nyelv, a felsőbbekben az aesthetika előadása is az én körömbe utasíttatott. Tanulva tanítottam, iparkodtam a fiúk becsvágyát felébreszteni, bennök a hazafias érzelmeket éleszteni és ápolni. A tanítás az osztrák „Entwurf” értelmében nem a régi osztályrendszer, hanem a szakrendszer szerint történt. Sok nyugtalanságnak voltunk kitéve nemcsak a tanítás belső körére, de a tanároknak és a papoknak még a külső viseletére is kiterjedt zsarnoki önkény miatt.”
Ebben az időszakban mélyült el Lévay őszinte barátsága Arany Jánossal, aki a nagykőrösi gimnázium tanára volt. Levelezésükben az irodalmi kérdések mellett a tanári munkával kapcsolatban is megosztották tapasztalataikat. És ahogyan önéletírásában olvashatjuk:
„Örökre édes emléke marad tanári életemnek Tompa és Kazinczy Gábor barátsága.” is.
A fővárosból hazaköltözésének okait is naplójából – és a lent mellékelt két verséből – tudhatjuk meg:
„Dacára a körülményeknek a tanári pálya terhét alig éreztem, a sátoros ünnepeket szinte halálokig szüleim társaságában töltöttem. Már ekkor is és azután is egész életemben valósággal *glebae adstrictus*, röghöz tapadott voltam. Nem tápláltam nagy ambíciókat. Még az utazás, vagy világjárás vágya sem csiklandozott. (…)
Tehát így törtem egyszerűen, de nem türelmetlenül a tanári pálya rögét évről-évre. Szűk jövedelemből (500ft. évi fizetés) szűken éltem, de megéltem.”
Közben már a belső, az igazi elhivatottságát erősíti meg:
„1862. szeptember 5-én ügyvédi oklevelet nyertem, melynek révén jövő pályámra támaszt nyerni reméltem.”
Kiss Barnabás
Lévay József: Itt születtem...
Itt születtem, itt lakom én, Hol a Sajó kanyarog, Hol a földet ezer éve Túrják a jó magyarok. Jutalmazza néha bőven A hű munka sikere; Néha izzadás fejében Soknak szűk a kenyere. Nem csügged, nem zúgolódik, Csak türelmesen sohajt: A mit elvesz egy sovány év, A másik megadja majd. De midőn a hegytetőről A szép völgyet nézdelem, Eszembe sem jut az ínség, Az áldatlan küzdelem. Elterítve csak azt a sok Szépet és jót látom ott, Melyet az ég jó kedvében E vidékre halmozott. Csak azt érzem, hogy a végzet Hűn ápol itt engem is, Adott egy kis enyhe fészket, Pár gyümölcsfát nékem is. S mint harmatcsepp tükörében A napot szemlélgetem. Szülőföldem szerelmében A hazámat szeretem.
Lévay József: Elmegyek...
Elmegyek én innen, ez a kivánságom, Borulni kezd már itt az én jó világom S majd sötétség száll rám; Nem nekem teremté isten ezt a várost, Hideg fénye kábit immár s fáraszt És ha látom, mintha ellenségem látnám.
Jöszte jó reménység! lágyan rengő csónak, Juttass egy kis helyet az eltávozónak, S repülj innen véle! Víg szellők feszitsék piros vitorládat, Hullám meg ne bántsa törékeny deszkádat Míg csendes kikötő fogad kebelére.
Nem igen busúl itt én utánam senki, Bucsú-csókomat itt egy lélek sem esengi S nem kíván jó útat… Szerelem, barátság, ez a két szép csillag, Tiszta sugarával előmbe nem csillog. Egemről azok már rég tengerbe húlltak.
Nem nehéz lehullni hervadó levélnek, Nem nehéz a bucsú bujdosó szegénynek S nem nehéz az nékem… Megyek e vidékről, s nem átok nem áldás Lészen ajakamon az egykét sohajtás, Melyet elsohajtok, hogyha rá emlékszem!
Tweet Megosztás Facebook-on Megosztás LinkedIn-en Vissza