2018. május 28. (hétfő) 08:17
Az emlékév május havában szóljunk Lévay életének arról a három évtizednyi szakaszáról, amelyre talán mindig is készült. És általa Borsod vármegyében olyan hatalmas tisztelet vívott ki magának, amely halála után is hosszú ideig övezte.
A kezdetekre így emlékszik:
„1846 július elején végbúcsút vettem Miskolctól. Itt volt a pályaválasztás ideje. Határoznom kellett: vajjon egyházi pályára lépjek-e, vagy világira. Abban állapodtunk meg, hogy valami *világi ember* legyen belőlem, legörömestebb vármegyei tisztviselő. A közélet engem is valóban leginkább vonzott. Ifjúi lelkesedéssel csüggtem Palóczy László, Szemere Bertalan, Vadnay Lajos szónoklatain, sóvárogtam, hogy valaha tán még az ő nyomdokokba léphetnék. Elhatároztam tehát, hogy jogász leszek.”
A megyei közigazgatás kapuja először 1860-ban, az alkotmányos élet ébredésének időszakában nyílik meg előtte: a köztiszteletben álló magyar-latin professzor rövid időre felcseréli a katedrát Borsod vármegye első aljegyzői székével (a főjegyzői széket nem vállalja el). Mivel „a közviszonyok nem fordultak jobbra, sőt visszaestek a régi kerékvágásba”, már a következő évben leköszön, és visszatér a gimnáziumba. De készül a remélt újabb lehetőségre: 1862-ben ügyvédi oklevelet szerez: az „1846/47 iskolai évben” kitűnően teljesített jogi tanulmányait a Késmárki Lyceum bizonyítványa, a „tanári foglalkozásai” mellett folytatott „joggyakornoki s ügyvédsegédi” praxisát barátja, Horváth Lajos ügyvéd igazolja.
1865-ben, amikor „alkotmányos életünk bilincsei észrevehetőleg tágulni és töredezni kezdettek”, már a főjegyzői posztot kínálja fel számára báró Vay Miklós főispán:
„Díszes állásnak tartottam, a megyei hivatalok közt a legdíszesebbnek. Anyagi helyzetem is javult vele, kétannyinál is több lévén a díja, mint a tanári fizetés. Ami nem csekély súllyal esett a mérlegbe, az volt, hogy ezzel a lépésemmel szüleimnek nagy örömöt okoztam.”
1865. október 10-én kinevezéssel kerül a borsodi közigazgatás élére, amit az 1867. évi alkotmányos tisztújítás során választással is megerősítenek:
„Örömest részt vettem a küzdelmekben, de pártérdekből nem nyomtam el, legalább nem akartam elnyomni az igazságot. Igyekeztem hű tolmácsa lenni a vármegye akaratának, határozatainak, érzelmeinek. S nemcsak tollal, de élő szóval is híven szolgáltam érdekeit. Sem jogom, sem kötelességem nem volt közvetlenül kezembe venni a közigazgatás vezetésének szálait; de azért mégis sokszor, habár látatlanul is, az én kezemben folytak azok össze. Nem volt kedvem és becsvágyam, hogy a megyei közigazgatás élére álljak, mint alispán. Elhárítottam magamtól az országgyűlési képviselőség kínálkozó alkalmait is.”
Három Vay báró főispán mellett (Miklós 1865-1867, Lajos 1867-1872, Béla 1872-1894), harminc éven át szolgálja főjegyzőként a vármegyét.
Főjegyzőségének negyedszázados jubileuma alkalmából 1890. október 10-én aranytollal tünteti ki a vármegye. (Az indoklás szerint: „össze van kötve az ő nevével vármegyénk minden nevezetes eseménye, bennök részt vett ő, mint szónok, mint iró és mint fáradhatlan tevékenységű tisztviselő, a vármegye legfontosabb határozatai, feliratai az ő jegyzői tollával nyertek mindenkor hű, tapintatos, s a mellett erélyes kifejezést”.)
1894. december 10-én „nagy lelkesedéssel” választják alispánná, így már hamarosan megkaphatja a királytól a Harmadosztályú Vaskorona-rendet is.
1895. december 19-én azonban váratlan döntéssel lemond hivataláról, és hetven évesen nyugdíjba vonul:
„Az új főispán /Miklós Gyula/ magatartása, ténykedései csakhamar meggyőztek arról, hogy az én szelid természetem és józan belátásom, sőt erkölcsi fogalmaim nem nyujtanak itt kilátást a békés együttműködésre.”
Porkoláb Tibor így foglalta össze vármegyei kultuszának okait: „Lévay a lokálpatrióta, minden Miskolchoz, Sajószentpéterhez és a Sajó völgyéhez köti. Rá lehet építeni Borsodban közösségi identitást, ő lehet a térség vezér költője. Emellett aktívan részt vesz a közéletben, ahol szintén vezéralak lesz, a lokális társadalmaknak nincs olyan rendezvénye, ahol ne lenne ott. (Sajószentpéteren még az üveggyárnak is részvénytársasági tagja, a templomba ő csináltat orgonát.) Okosan szereti a hazát, ő *eszélyes*, és nem *rajongó*, mint Kossuth, határozott politikai értéke, álláspontja van, amit még az ellenfelei is tisztelnek, szeretnek benne: ha valamiben nem tudnak közös nevezőre jutni, akkor *nem baj, majd itt van a főjegyző, és kihozza a penna*. Nem konfrontatív, hanem integratív személyiség”.
Lévay pályája csúcsán írja:
„Mind a dicsőséget, mind annak terheit a ti sírkövetek lábánál teszem le, édes jó szüleim! Látom tisztes, jóságos arcotokon a szeretet büszkeségét, örvendezését, biztatását.”
Ez is a kultuszának magyarázata: a nemesi származású, valójában paraszti sorban élő fiút alispánná választják.
Próféta lett saját hazájában.
Lévay József, a közhivatalnok
Az emlékév május havában szóljunk Lévay életének arról a három évtizednyi szakaszáról, amelyre talán mindig is készült. És általa Borsod vármegyében olyan hatalmas tisztelet vívott ki magának, amely halála után is hosszú ideig övezte.
A kezdetekre így emlékszik:
„1846 július elején végbúcsút vettem Miskolctól. Itt volt a pályaválasztás ideje. Határoznom kellett: vajjon egyházi pályára lépjek-e, vagy világira. Abban állapodtunk meg, hogy valami *világi ember* legyen belőlem, legörömestebb vármegyei tisztviselő. A közélet engem is valóban leginkább vonzott. Ifjúi lelkesedéssel csüggtem Palóczy László, Szemere Bertalan, Vadnay Lajos szónoklatain, sóvárogtam, hogy valaha tán még az ő nyomdokokba léphetnék. Elhatároztam tehát, hogy jogász leszek.”
A megyei közigazgatás kapuja először 1860-ban, az alkotmányos élet ébredésének időszakában nyílik meg előtte: a köztiszteletben álló magyar-latin professzor rövid időre felcseréli a katedrát Borsod vármegye első aljegyzői székével (a főjegyzői széket nem vállalja el). Mivel „a közviszonyok nem fordultak jobbra, sőt visszaestek a régi kerékvágásba”, már a következő évben leköszön, és visszatér a gimnáziumba. De készül a remélt újabb lehetőségre: 1862-ben ügyvédi oklevelet szerez: az „1846/47 iskolai évben” kitűnően teljesített jogi tanulmányait a Késmárki Lyceum bizonyítványa, a „tanári foglalkozásai” mellett folytatott „joggyakornoki s ügyvédsegédi” praxisát barátja, Horváth Lajos ügyvéd igazolja.
1865-ben, amikor „alkotmányos életünk bilincsei észrevehetőleg tágulni és töredezni kezdettek”, már a főjegyzői posztot kínálja fel számára báró Vay Miklós főispán:
„Díszes állásnak tartottam, a megyei hivatalok közt a legdíszesebbnek. Anyagi helyzetem is javult vele, kétannyinál is több lévén a díja, mint a tanári fizetés. Ami nem csekély súllyal esett a mérlegbe, az volt, hogy ezzel a lépésemmel szüleimnek nagy örömöt okoztam.”
1865. október 10-én kinevezéssel kerül a borsodi közigazgatás élére, amit az 1867. évi alkotmányos tisztújítás során választással is megerősítenek:
„Örömest részt vettem a küzdelmekben, de pártérdekből nem nyomtam el, legalább nem akartam elnyomni az igazságot. Igyekeztem hű tolmácsa lenni a vármegye akaratának, határozatainak, érzelmeinek. S nemcsak tollal, de élő szóval is híven szolgáltam érdekeit. Sem jogom, sem kötelességem nem volt közvetlenül kezembe venni a közigazgatás vezetésének szálait; de azért mégis sokszor, habár látatlanul is, az én kezemben folytak azok össze. Nem volt kedvem és becsvágyam, hogy a megyei közigazgatás élére álljak, mint alispán. Elhárítottam magamtól az országgyűlési képviselőség kínálkozó alkalmait is.”
Három Vay báró főispán mellett (Miklós 1865-1867, Lajos 1867-1872, Béla 1872-1894), harminc éven át szolgálja főjegyzőként a vármegyét.
Főjegyzőségének negyedszázados jubileuma alkalmából 1890. október 10-én aranytollal tünteti ki a vármegye. (Az indoklás szerint: „össze van kötve az ő nevével vármegyénk minden nevezetes eseménye, bennök részt vett ő, mint szónok, mint iró és mint fáradhatlan tevékenységű tisztviselő, a vármegye legfontosabb határozatai, feliratai az ő jegyzői tollával nyertek mindenkor hű, tapintatos, s a mellett erélyes kifejezést”.)
1894. december 10-én „nagy lelkesedéssel” választják alispánná, így már hamarosan megkaphatja a királytól a Harmadosztályú Vaskorona-rendet is.
1895. december 19-én azonban váratlan döntéssel lemond hivataláról, és hetven évesen nyugdíjba vonul:
„Az új főispán /Miklós Gyula/ magatartása, ténykedései csakhamar meggyőztek arról, hogy az én szelid természetem és józan belátásom, sőt erkölcsi fogalmaim nem nyujtanak itt kilátást a békés együttműködésre.”
Porkoláb Tibor így foglalta össze vármegyei kultuszának okait: „Lévay a lokálpatrióta, minden Miskolchoz, Sajószentpéterhez és a Sajó völgyéhez köti. Rá lehet építeni Borsodban közösségi identitást, ő lehet a térség vezér költője. Emellett aktívan részt vesz a közéletben, ahol szintén vezéralak lesz, a lokális társadalmaknak nincs olyan rendezvénye, ahol ne lenne ott. (Sajószentpéteren még az üveggyárnak is részvénytársasági tagja, a templomba ő csináltat orgonát.) Okosan szereti a hazát, ő *eszélyes*, és nem *rajongó*, mint Kossuth, határozott politikai értéke, álláspontja van, amit még az ellenfelei is tisztelnek, szeretnek benne: ha valamiben nem tudnak közös nevezőre jutni, akkor *nem baj, majd itt van a főjegyző, és kihozza a penna*. Nem konfrontatív, hanem integratív személyiség”.
Lévay pályája csúcsán írja:
„Mind a dicsőséget, mind annak terheit a ti sírkövetek lábánál teszem le, édes jó szüleim! Látom tisztes, jóságos arcotokon a szeretet büszkeségét, örvendezését, biztatását.”
Ez is a kultuszának magyarázata: a nemesi származású, valójában paraszti sorban élő fiút alispánná választják.
Próféta lett saját hazájában.
Kiss Barnabás
Lévay József: Hazám
Hazám, nyomorgatott hazám! Édesem vagy, nem mostohám. Aggódom, szánlak, féltelek, Azzal fekszem, azzal kelek. Bár hangosan nem zajgok érted, Szívem dobogását megérted.
Sohsem valék, jól tudhatod, Eget verő hős dalnokod. Szerelmed hajt, emészt, ragad: De a szó torkomon akad, Midőn vásári zaj tiporja Neved dicsőségét a porba.
Dal helyett csak imádkozom, Néma érzéssel áldozom: Félek, a szó kimondva ránk, Az égbe nem hat már imánk S hibáinkat újra meg újra Tűrni már az isten is únja.
Tweet Megosztás Facebook-on Megosztás LinkedIn-en Vissza