Lévay József, a szónok
Lévay József a vármegyei és országos kultuszát legalább oly mértékben köszönheti szónoki, mint a költői életművének, hiszen – mint azt Porkoláb Tibor irodalomtörténész írja róla – egy személyben volt a vármegye orátora, az Akadémia és a Kisfaludy Társaság megbízott tolmácsa, valamint a nemzeti panteon őre. Lévay maga kísér vissza a kezdetekhez: /a miskolci lyceumban/ „nyilvánosan, gyakoroltuk magunkat szavalásban és szónoki előadásban. (…) 1845-ik év július elejével véget ért az én tanulói pályám. A pályavégzett ifjak egyike beszédben vett búcsút, melyre az ittmaradók nevében én válaszoltam. Beszédem rendkívül megnyerte a hallgatók tetszését. Jelen volt az öreg Palóczy László is, beszédem elmondása után érdeklődve kérdezősködött: ki vagyok?” Az első, már országos hatással bíró szónoki feladata, hogy 1859. október 27-én Kazinczy Ferenc születésének 100. évfordulójáról történő – általa szorgalmazott – országos megemlékezés miskolci ünnepének szertartásmestere lesz. Az erről összeállított „Kazinczy-Emlény”-ből kiderül, hogy a közönség jórészt az ő kommemorációs /emlékező/ szövegeivel és orátori fellépéseivel tiszteleg Kazinczy előtt: a színházban rendezett előadás prológusaként „Vezérhang” című emlékódáját Molnár György direktor szavalja el, a díszlakomán már maga Lévay mond beszédet és két pohárköszöntőt is. Ezt követően megyeszerte sorra bízzák meg ünnepi alkalmak szónoki feladataival: Széchenyi Istvánra az ő beszédével emlékszik a helvét hitközség (1860.04.22.), és leplezi le portréját a Miskolci Polgáregylet (1862.06.02.). Az általa nagyra becsült Palóczy László 77. születésnapját köszönti (1861.10.14.), és síremlékét is szónoklatával avatják fel (1869.08.02.) az Avasi temetőben. A társadalmi élet eseményeiről sem hiányozhatnak beszédei és pohárköszöntői, ezek között talán a legemlékezetesebb a Miskolci Nemzeti Színház ünnepélyes felavatásakor Egressy Gábornak rendezett búcsúvacsora (1857.09.06.). Az „orgona szentelési ünnepély alkalmából megtartott banketten” (1893.10.22.) szülőföldjén is bizonyítja, hogy méltó a megszerzett hírnevére. A nagy honfiak képmása előtt is az ő dicsszónoklatai hangzanak el Borsod vármegye tanácstermében, az első, Szemere Bertalan egészalakos portréjának leleplezési ünnepélyén 1870.11.07.). Ebben hangzik el a felhívása „a dicső honfi” avasi díszsírhelyen történő újratemetésére – amelyen szintén emlékbeszédet mond – (1871.05.01.), a miskolci szobrának avatását (1906.11.11) pedig emlékódájával teszi felejthetetlenné. Lévay beszédével emlékeznek az elhunyt Deák Ferencre (1876.06.29), egészalakos portréját (1877.11.05.), és három Vay báró (Miklós, Lajos, Béla) arcképeit is az ő méltatásával leplezik le. A millenáris ünnepélyre (1896.07.01.) és a 48-as törvények 50 éves jubileumára (1898.04.11.) szintén őt kérik fel szónoknak. Az „országos politikai kérdést” érintő vitában az obstrukció eltörlését és Tisza István támogatását indítványozó szónoklatának hatásáról a Miskolczi Napló ezt írta: „A zúgó éljenzés, a szünni nem akaró taps orkánja száguldott át a termen, mely magával sodorta még azt is, aki azt hitte, hogy meggyőződése megdönthetetlen.” A Kisfaludy Társaság tolmácsaként Kazinczy Gábor (1865.02.06.) és Tompa Mihály (1869.02.14. – ezt Vadnay Károly olvassa fel) szellemi arcképét rajzolja meg. Majd még két emlékódát ír Arany emlékére: Arany János emlékezete (1883.11.28.) és Arany bölcsője címmel (1917.02.11.). Utóbbival kívánja méltó módon lezárni költői pályafutását: „ezzel megírtam utolsó versemet is, mely a nagy napon olyan prológ-féle lesz. Most azután többé igazán nem veszem a tollat a kezembe. (…) Ez a *bölcső* csakugyan utolsó ajándéka lesz az én Múzsámnak.” Az 1881. évi akadémiai felkérést Tóth Kálmán és Szemere Miklós emlékbeszédeinek megírására – csakúgy, mint 1906-ban a Szász Károlyról szólót – hajlott korára hivatkozva elutasítja. „Toldy Ferencz emlékezete születése századik évfordulója után az Akadémiában” címmel viszont nagy sikert arató emlékódát ír, amelynek előadása (1906.03.25.) az első és egyben utolsó szónoki fellépése az Akadémián, végül életművének orátori fejezetét barátjára emlékezve („Tompa emléke. Születése százados évfordulójának ünnepén Rimaszombatban, 1917. szeptember 28.”) zárja le. Hogy szónoklatai milyen hatást fejtettek ki a hallgatóságára, a Borsod egyik tudósítása érzékelteti: „Lévayval ugy vagyunk mindnyájan, hogy a mennyiszer halljuk őt szónokolni, mindannyiszor azt mondjuk most, most mondá legszebb, legremekebb beszédét. (…) mi az ő ajkán kijő, mind az a költői ihletség varázs lehétől van áthatva, vonzó hangja, költői hasonlatai keresetlenek, a szív legmélyebb rejtekébe szállnak, megragadnak, ugy hogy a hallgató s a szónok közt valóságos delejes érzés fejlik ki.”Kiss Barnabás
Lévay József: SZEMERE BERTALAN SZOBRÁNÁL [elhangzott 1906. november 11-én a miskolci szobor leleplezési ünnepélyén]
Még reszket az örömtől a magyar föld, Örömre gyújták a közel napok. Két százados elfojtott vágya bétölt, Dúlt keble új életforrást kapott: Dicső fejedelmét nem hiába várta, Szent hamvait most már keblébe zárta; E hamvakból örök tűz ébredend, S a múlt emléke szebb jövőt teremt.
Mert a múltban szenderg jövőnk reménye, Nekünk a múlt nem halt meg, most is él, Ránk tündököl még túlvilági fénye, S fénye mellett, mely bennünket kísér, Sírjaikból kikelnek a nagy ősök, A régen porló vértanúk, a hősök, S buzdítanak szeretni ezt a hont… Nyissunk nekik szívünkben pantheont!
Szívünkben annak is, ki itt előttünk Nyugalmas ércalakban megjelen; Haboktól vert hajója messze tőlünk, Most itt a révben már veszélytelen. Szülőföldjét már csak némán köszönti, Viszontlátás örömkönnyét nem önti; De hallgatag bár s látszólag nem él, Zárt ajka hozzánk némán is beszél,
Oldalán kard, jelképe régi harcnak, Mely a fölébredő nemzetre várt, Vitézéül esküdt fel ő is annak, És zászlaját fönnen lengetve járt, Az ifjú kor fellángoló hevével Hősleg küzdött a szellem fegyverével. Szent ős jogunk volt mellén a pajzs. Harc volt neki a béke napja is.
Vezérkedett a legelsők sorában, Midőn hazánk vért, életet kívánt, A ránk zúdult sötét vihar zajában Biztos kézzel mutatta az irányt. A vész nagysága csak lelkét emelte, Gyújtó szikráit szerteszét lövellte; Rend, alkotás, erély amerre lép, Tettel, szóval tündöklő példakép.
Hatalmas ész, ingatlan, tiszta jellem, Nem csüggedő erő, vasakarat, Megnyugvás, hogy a sors szeszélye ellen Bírájául az öntudat marad. Nem bálványa az olcsó népszerűség. Vezére a meggyőződés, a hűség: Védni a hon szabadságát, jogát, S érte, ha kell, áldozni önmagát.
Oh! áldozánk, vérzettünk is miatta; Az áldozat tőlünk nem volt elég, Vérünket a megtiprott föld elitta, Szemét behunyta a kegyelmes ég. Dúlt rajtunk az önkény zsarnok hatalma, Száműzés lőn a leghűbbek jutalma, Ő reá is, ah! idegen ég alatt Sok-sok nehéz, keserves év szakadt.
Körülte ott az elborult világra Csak néha villant egy-egy röpke fény; Lelkét titkon emésztette, zilálta Honvágy, csalódás, füstbe ment remény. A hon javát ott is híven kereste, De hozzá nem szegődött a szerencse: Küzdelmek árán a siker kevés, Nyomában járt a félreismerés.
S hogy végzetünk betelt, és élni kezde, Lerázva rabbilincseit, hazánk, Megjött a száműzött, s mélán szegezte Révedező tekintetét reánk. Öngyőzelmét már csak mosolygva nézi, Becsét annak nem érti már, s nem érzi; Szív, lélek, ész zavarba omla ott, A nemzet élt, de ő élő halott.
Vértanúink gyászba vont glóriája Előttünk szent örökségként ragyog, Sereglenek rokonfényt vetni rája A harcmezőn elhullott bajnokok. Oh! vértanú az is, kit honszerelme, Áldozatul oltárára szemelve, Egy életen át szüntelen gyötört, Míg szíve a küzdésben összetört.
Dicsőség hát tőlünk az ő nevének!... Dicsőségünk öregbül általa, Magasztalja hírét zöngelmes ének, Ne rejtse azt felejtés fátyola. Koszorúját, ha késve is, a hála Áldó kézzel helyezze oszlopára. Hogy aki látja majd virágait, A hont szeretni megtanulja itt.
És ünnepünk magasztaló beszédét Hideg némán hallgatja a szobor, De keblében még ott borong a részvét, S láthatlanul érzelmek árja forr, Kemény borítékát izzón feszítik Egész lényét hatalmukba kerítik, S az egykor ékesen szóló ajak Mozdulni kezd, zendülnek a szavak:
„Itt kezdtem, itt végzem e drága téren! Szép múlt emléke leng köröttem itt, Nincs ami önváddal szememre térjen, Felejthetem pályám göröngyeit. Itt várom nemzetem boldog jövőjét, A honfi-szívek egyesült erőjét, S tudom, hogy bár feledve elhalok, Elveim szentek s halhatatlanok.
A földi lét tünékeny látszatával Nem tűntem el: voltam, vagyok, leszek; Örökre egyesültem én hazámmal, Küzdelmiben örökké részt veszek, Ébren talál a béke lobogója, Készen a harc szabadság-riadója, Ércbörtönét elhagyja szellemem S a diadal egy úton jár velem.”
- Oh! járjon is, biztos révet hadd érjen Hullámok közt rég hányt-vetett hajónk, Túl szirteken s kockázatos veszélyen Nyájas szelek lengessék lobogónk! S kibékülten nézzék a síri árnyak, Kik bennünket még látogatni járnak, Hogy a nemzet már nyílt úton halad, S mert egyetért: erős, boldog, szabad.
Tweet Megosztás Facebook-on Megosztás LinkedIn-en Vissza