2018. július 12. (csütörtök) 08:10
Száz évvel ezelőtt hunyt el Lévay József
„Vadászy György és Vadászy Pálné (Benedikty Irma) úgy a magok valamint többi unokatestvérük és a rokonok nevében is mély szomorúsággal jelentik, hogy szeretett nagybátyjok, Lévay József, a Szent István-rend kiskeresztjének, és a harmadosztályú Vaskorona-rendnek tulajdonosa, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti, a Kisfaludy Társaság rendes tagja, Borsod vármegye nyugalmazott alispánja, Miskolc város díszpolgára, ref. egyházkerületi tanácsbíró Istentől megáldott hosszú szép életének 93. évében, 1918. július 4-én elköltözött. A gyászháznál (Hunyadi utca 4. sz.) tartandó rövid ima után Sajó Szentpéterre fogjuk szállítatni s ott a családi sírboltban szülei mellé örök nyugalomra elhelyeztetni. Áldott legyen emlékezete!” Lévay a (fent kiegészített) saját gyászjelentését tizenhat évvel később írja meg, de gyászszertartásáról már 1896. július 23-án kelt, Vadászy Pál sajószentpéteri református lelkészhez címzett levelében rendelkezik: az „a legnagyobb kalvínista egyszerűséggel menjen véghez”. 1912. február 1-én kelt naplóbejegyzése ezt megerősíti: „Gyakran gondolok életem végére. Az én magas életkoromban az már szinte önkénytelen foglalkoznia a léleknek. Mi történjék halálom után holmimmal, arra nézve már végrendeletemben nagyobbrészt intézkedtem. Nem intézkedtem azonban temetésemre nézve. Az majd gondot ad s talán nyugtalanságot is okoz a hozzám közelállóknak. Ez ügyben már régebben valami rövid körvonalazást adtam Vadászy Pali öcsémnek. Most részletesebben akarok, amint következik: Ha Miskolcon halok meg, ott szállásomon ének és rövid ima (tehát nem beszéd) tartassék. Azután rögtön szállítsák testemet ide Szentpéterre, s ha az időjárás kedvező lesz, az udvaromon legyen rövid szertartás. Ha pedig zord lesz az idő, szállítsák koporsómat egyenesen a temetőbe, s ott egy ima (tehát nem beszéd) után helyezzenek el a sírboltban. Koporsóm fényezett fenyőfa legyen, olyan, mint a szüléimé volt. Szemfödelem barna hamuszínű selyem.” 1917.04.10-i bejegyzésében naplójától, Szentpétertől, és a földi élettől is búcsúzik: „Vége van az egészségnek. Szemeim végleg megtagadták a szolgálatot. írni alig, olvasgatni semmit sem tudok. Amit az Üres fészekbe 1892 óta jegyeztem, rám nézve el van temetve. E hónap 7-én érkeztem ide. Tegnapelőtt és tegnap itt ültem meg a Húsvétünnepet. Betegségem templomba menni sem engedett. Itt van, itt van... a lemondás. És legyen itt ez utolsó Isten áldjon!” A temetéséről Porkoláb Tibor írja: Mivel az elhunytat mind Borsod vármegye, mind pedig Miskolc városa a saját halottjának nyilvánítja, ráadásul „a végtisztességre egybesereglett a társadalom apraja-nagyja, a magyar irodalom országos tekintélyei és képviseltette magát a kultuszkormányzat is”, e rendelkezéseket csak részben tudja teljesíteni a ceremóniát szervező BorsodMiskolczi Közművelődési és Múzeum-Egyesület. Lévay temetése is „a város, a megye és az irodalmi világ impozáns részvételével” megy végbe 1918. július 7-én. Az 1918. július 4-én elhunyt költő „kihűlt tetemét” Hunyadi utcai lakásában ravatalozzák fel, ahol halotti maszkját is elkészíti Kun József miskolci szobrász. Az eredeti öntőmintáról készített gipszmásolatokat később meg is lehet vásárolni. Lévay koporsóját a temetés napján viszik át a megyeháza udvarára, ahol „ezrekre menő közönség” előtt „nagy beszédekben” búcsúzik tőle „a Tudományos Akadémia nevében Ilosvay Lajos másodelnök, a Kisfaludy Társaság nevében Kozma Andor író, a Petőfi Társaság nevében Pakots József, a Petőfi Ház igazgatója”. A miskolci szertartás végeztével népes gyászmenet kíséri a négylovas gyászhintót a gömöri pályaudvarra, ahonnan különvonattal szállítják a „fényezett fakoporsót” Sajószentpéterre. Az állomáson a község képviselő-testülete és közönsége fogadja „a nagy halottat”, majd „fehérruhás leányok és díszbe öltözött tűzoltók sorfala közt” viszik a Lévay-ház udvarára, onnan pedig a református temetőbe, ahol szülei mellett, a családi sírboltban helyezik végső nyugalomra, többek között Borsod vármegye főjegyzőjének, Görgey Lászlónak az orációjával: „Borsodvármegye bucsuzik Tőle, melynek édesanyai keblére hű fiuként borult, melyhez gyermek- és ifjú-álmai, férfikora törekvéseinek emlékei, boldog öregségének verőfényes napjai fűződtek […] Általa nyilatkozott meg a vármegye szive, lelke, alkotó szelleme. […] nem teljesült rajta az ismert mondás, hogy nincs próféta, ki becses volna a maga hazájában, mert szűkebb kis hazája, Borsodmegye mindig legnagyobb fiának tudta és tisztelte őt. […] Meghatva köszönjük a gondviselésnek, hogy innét, a Bükk aljáról, a Sajó völgyéből száll halhatatlan emléke glóriától övezetten a magyar Pantheonba!” Az Ellenzék című lap vezércikke hozzáteszi: „Pedig talán odafent, az ország fővárosában talentuma még szélesebb rétegek tisztelését, becsülését még több és magasabb helyről jövő elismerést hozott volna neki.”Kiss Barnabás
Lévay József:
Mélázás
Minden eltűn, minden elhágy, Nincs az ellen védelem, A mivel csak boldogított A szeretet, s szerelem.
Hosszú múltad kárpótlását Nyugtalanul keresed; A rövid jövő reménye Előtted mind kétesebb.
A világnak idegen vagy, Neked is az a világ, S mint a költöző madárka, Szíved innen csak kivágy.
Két barátod van csupán még: A föld, mely keblére zár, És az ég, mely csillagok közt Röppenő lelkedre vár.
Öreg úr temetése
Oda az öreg úr, megdicsőült szépen, Cireumdedérumát most éneklik éppen... Neki szól az ének gyász harmoniája, Lélekzetet sem vesz, úgy figyel reája.
Viszik udvarából a városon végig, Bús trombitaszóval, fáklyával kísérik... A bámész sokaság lassankint fogy, széled, S koporsója mellett egy-két ember léptet.
Vén koldús húzódott az udvar szögébe, A gazdagság után a nyomornak képe Térdéről nagy mohón faldossa az ételt, Bora is van mellé... minden vágya bételt.
Arca kipiroslik és bágyadt szemének Megszökött sugári újra visszatérnek, S gondolja magában: „Szép az élet mégis! Ha egy gazdag meghal, jóllakhatom én is!”
Tweet Megosztás Facebook-on Megosztás LinkedIn-en Vissza