35 év – 35 pillanat(kép) (14.)

Településfejlesztési hozzájárulás, de mire?  

A város 35. születésnapjára megjelenő cikksorozatunk előző részében a település fejlesztéséhez a közösség által történő hozzájárulás egyik akkoriban gyakori módját, a társadalmi munkavégzést mutattuk be. A mai részben pedig egy lakossági pénzbeli teher felhasználásának demokratikus formájáról lesz szó, amikor még volt beleszólása az állampolgárnak abba, hogy az általa befizetett hozzájárulását (vagy ha úgy tetszik adóját) milyen közös cél érdekében használja fel az általa megválasztott önkormányzat. Az pedig a többségi szavazatból eredő döntés betartását magára nézve kötelezőnek fogadta el. Hiszen minden ember szívesebben járul hozzá a közös kasszához, hogyha azt látja, hogy azt valóban számára is fontos célokra fordítják.    Ezekkel a gondolatokkal foglalkozott a Borsodi Bányász hetilap 1986. június 19-én megjelent száma is:  

„Választani nem könnyű, de lehet!

Így lehetne legjobban jellemezni a sajószentpéteri településfejlesztési hozzájárulás előkészítését, szervezését.

A tanács illetékesei ugyanis alapos megfontoltsággal, s a tőlük telhető legnagyobb körültekintéssel kezdték meg a kis összegek befizetéséhez a lakosság megnyerését.

Köztudott ugyanis, hogy a demokratizmus elve alapján, csak akkor lesz egy javaslat mindenki számára kötelező érvényű, ha a nagy többség hozzájárulását adja.

Mit is javasoltak a nagyközségben lakóknak?

Első helyen szerepelt az új egészségügyi központ építéséhez történő hozzájárulás kérése.

Az új intézmény beruházási összegét 16 millió forint körül tervezték. De ehhez alig a felét tudja biztosítani a tanácsi pénzügyi alap. Ez az egyik érv. A másik ettől sokkal lényegesebb, hogy a jelenlegi péteri egészségügyi ellátás semmiképpen sem felel meg a követelményeknek.

A második javaslat egy új ifjúsági művelődési centrum építésére vonatkozott. Ez lényegesen kevesebb pénzösszeget igényelt volna hivatalos forrásokból. Ugyanakkor jogossága ennek is vitathatatlan. A Petőfi Művelődési Ház nem tud otthont adni a különböző érdeklődésű fiatalok széles rétegeinek. Egyszerűen ennek oka a helyhiány. S hogy a fiatalok ezt tökéletesen tudják, sőt igénylik, annak egy fórumon hangot is adtak. Ez is megalapozott javaslat volt.

A harmadik ötlet létjogosultságához sem férhet kétség. Mert a 4300 családban szép számmal találhatók általános iskolás korú gyermekek. Egészséges fejlődésükhöz az uszoda nagy segítség lett volna. Ezt a beruházást szinte teljes mértékben fedezte volna a tefa. Sokkal jobb szóhasználatnak tartom, mert jobban tükrözi a lényeget. Településfejlesztési alapból összeállított mozaikszó.

Visszatérve az uszoda ötletéhez. A 4. Sz. Általános iskola a Borsodi Bányász sportegyesület egyik utánpótlási bázisa, sporttagozatos iskola. A tanulóknak azonban vagy edelényi utazással — amíg volt uszoda —, vagy miskolci közlekedéssel kellett megbarátkozni. Azért az egy-két óráért hetente többször. Míg az úszásoktatás megteremtheti a biztonságot, vagy később kineveli az aktív sport alapjait.

A tanács tehát jól felkészült. Az előzetes ajánlásokat a lakosság megkapta írásban. Volt idő gondolkodni, volt idő megfontolni, hogy a jövedelemszint szerint meghatározott kivételektől eltekintve ki mire szavaz, azzal, hogy befizeti az első két esztendőben a 600-600, majd a tervidőszak utolsó három esztendejében a 800-800 forintot, átlagban.

Minden családot megkerestek ezek után a kijelölt aktivisták. Beszélgetésük nyomán bontakozott ki a végeredmény.

Sajószentpéteren a lakosság új egészségügyi központot akar.

A másik két javaslatnak is voltak pártolói, és érvényesültek bizonyos helyi elképzelések is. Ezek a közműhálózat egyes területeit kívánták fejleszteni. Úthálózat, gázvezeték stb.

Felvetődhet a kérdés valakiben, hogy miért foglalkozunk ennyit a tehóval. Nos, nem csupán azért, mert a humoristák kedvenc céltáblája. Hanem azért, mert példákkal bizonyítottuk lapunk hasábjain, hogy ahol értelmes célt, elérhető eredményt javasoltak a helybélieknek, ott sikeresnek mondható ez az új forma.

Óhatatlanul felvetődik még az is, hogy mi van a befizetendő összegekkel. Ezek szép lassan csordogálnak a tanácsi számlára. Érthető, hogy lassan, hiszen a befizetési határidő szeptember vége. A családokra megállapított összegek nem egyformák. Van, akinek csak 200, van, akinek 1100 forintot kell határidőre befizetnie.

Hogy be fogja-e mindenki a vállalt összeget fizetni, azt majd csak az év utolsó hónapjaiban tudjuk meg. De akárhogyan is lesz, a többségi döntésnek eleget illik, és kell tenni.” 

*

Mint minden múltunkkal foglalkozó írás esetében, az olvasóban bizonyára most is akaratlanul felvetődik a napjainkkal való összehasonlítás igénye. Jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy a magyar adófizetők (akiknek az összes adó-és járulékterhe nemzetközi összehasonlításban a legmagasabbak közé tartozik) mikor kérdezte meg valaki, hogy mire fordítsa az általa befizetett sok-sok fajta adót, és egyéb hozzájárulást. Megítélésem szerint talán még leginkább az anyagilag szintén egyre inkább kivéreztetett önkormányzatok számolnak be arról, hogy mire fordították a közpénzzé vált a helyi adóforintjainkat. Egyébként pedig csupán addig fontos az adózó, amíg be nem fizette a pénzt az államkasszába, hogy az gyakran szeme láttára és bevallottan egyre többször „elveszítse közpénz jellegét”.                                                                                                           

Kiss B.