35 év – 35 pillanat(kép) (24.)

Úrrá lenni a gondokon

Az 1990-es években a sors kegyetlen játékot űzött Sajószentpéterrel: alighogy újra visszakapta városi rangját, rá kellett ébrednie, hogy a két - központi politika által támogatott – szomszédos iparváros szimbolikus, de esetünkben a szó valódi értelmében is fullasztó öleléséből csak saját erejében bízva emelkedhet ki. Pedig akkor még el sem kezdtek gyülekezni a viharfelhők a szinte egyetlen nagy helyi foglalkoztató üveggyár feje felett! A kezdeti gondokról tanúskodik az Észak-Magyarország 1992. január 31-i számában megjelent –, terjedelme miatt szerkesztett – polgármesteri interjú is:

„Megújulási törekvések és súlyos gondok
Sajószentpéter polgármestere hisz a város jövőjében

Sajószentpéter — jónéhány borsodi településhez hasonlóan — gazdag történelmi múlttal rendelkező város. Noha az elmúlt évtizedek alatt elveszítette korábbi rangját, a hajdan jobb napokat látott város polgárai most szeretnék, ha tanúi, részesei lehetnének lakóhelyük, szűkebb pátriájuk megújulásának. Ennek fontos bizonyságaként mutatta be a közelmúltban Samu István polgármester a város címerét, melyben a névadó Szent Péter ábrázolásán túl ott van egy latin nyelvű felirat is. Magyarra fordítva így hangzik: „Nagyok árnyékában újra felvirágzik.”

— Polgármester úr! Némi pátosszal a szavaiban ön azt mondta, hogy megválasztása után a tizenkilenc tagú önkormányzati testület e jelmondat „reményét és hitét magáévá téve" látott hozzá feladatai meghatározásához és megvalósításához. Még mindig ennyire bizakodóak?

— Természetesen, nem a fellegekben járunk. Ismerjük a valóságot, s munkánkat a helyzet elemzésével és a racionális döntések vállalásával kezdtük. Hogy az eltelt időszak után is bizakodunk, azt arra a tényre alapozzuk, hogy városunk egészen 1945-ig közigazgatási és virágzó gazdasági központ, a környék meghatározó települése volt. Miskolc kiemelt fejlesztése, valamint a térségben létesített „szocialista” város, Kazincbarcika támogatása eredményezte Sajószentpéter gazdasági leépülését és közigazgatási szerepének elvesztését. Megállt a település fejlődése, ipara és mezőgazdasága — a helyi üveggyár kivételével — szinte teljesen elsorvadt. Mindehhez adódott az infrastrukturális gond, a súlyos környezeti ártalom. Ezt az örökséget vehette át az önkormányzat. Cselekednünk kellett.

— Ehhez azonban pénzügyi források kellenek. Milyen volt az ezzel kapcsolatos „hagyaték”?

— Gazdálkodásunkat 310 millió forinttal kezdtük, s ebből 233 milliót fordított a város tavaly a 19 intézmény fenntartására, működtetésére. Maradt tehát a fejlesztésekre hetvenegynehány milliónk. A szegény város — nem túlzás talán a jelző — e szűkös gazdálkodási lehetőségének ismeretében arra törekedett, hogy takarékos legyen a költséggazdálkodás.  (…)

— Mire futotta a város vékony bukszájából?

— Nem volt könnyű a dolgunk, hiszen ellentmondásos volt a helyzet. Az egyik oldalon a költségvetési hiány nélküli gazdálkodást és aránylag fejlettnek mondható szociális- és gyermekintézményeket örököltünk. Ám ezzel szemben állt az a tény, hogy elmaradott volt a város infrastruktúrája és feszítő szociális problémákkal kellett szembenéznünk. (…) Befejeztük azt az 58 milliós beruházást, melyet elődeink elkezdtek: tavaly átadásra került a 8 tantermes, úgynevezett eltérő tantervű iskola. Ehhez a megyei önkormányzattól mintegy 12 millió forintos pénzügyi támogatást kapott Sajószentpéter. Bővítettük a vízvezetékhálózatot, s elértük, hogy a város valamennyi lakóházához eljutott a vezetékes ivóvíz. A földutak helyére sokhelyütt aszfaltutat építettünk — összesen 23 millióért. A lakosság segítségével megépült 3500 négyzetméternyi járda, ehhez az önkormányzat az anyagot biztosította. A 3,7 kilométernyi gázvezeték megépítésével lehetővé vált 210 lakás korszerű fűtése. Ez utóbbi beruházás költségeinek 70 százalékát a lakosság állta! A múlt esztendei krónikához tartozik továbbá, hogy gázfűtésre cseréltük ki négy intézmény elavult hőközpontját, valamint támogattuk a Borsodi Szénbányák Vállalat által üzemeltetett művelődési ház működését. Kulturális és sportalapot biztosítottunk az önkezdeményezések támogatására.

— Említette a feszítő szociális gondokat, bizonyos társadalmi rétegek elszegényedését. Milyen segítséget tudtak adni e családok számára?

— (…) Összesen 8 millió forintot használtunk fel rendszeres, valamint esetenkénti segélyezésre, mintegy ezer állampolgár számára. További 6 millió forinttal — gyámügyi támogatásként — 737 családot (összesen 1413 gyermeket) részesítettünk segélyben, illetve átvállaltuk étkezési költségeit. A lakáshitelek kamattörlesztését 282 családnál segítettük 1000 forintos összeggel, s további 38 fiatal családnak adtunk kamatmentes hitelt a lakáshoz jutáshoz…

(…)

— Miként próbálnak e tarthatatlan helyzetből kilábalni?

— A testületnek sürgősen létre kell hoznia a saját városgondnoksági és üzemeltető szervezetét. Csak ily módon tudjuk a különböző szolgáltatási kötelezettségeket az elvárt igényességgel és a fizethető költségszinten biztosítani. Ehhez a vagyonátadási ügyek gyorsabb ütemű rendezése is szükséges!

— S akkor még mindig foglalkozniuk kell a szociális válság kezelésével is.

— El kell mondanom — s ez elszomorító tény —, hogy az alacsony bérű, kisjövedelmű polgárok helyzetét segélyezéssel az önkormányzat csak tünetileg tudja kezelni. Megoldani képtelen. Mind több feszültséget okoz a munkanélküliség városunkban is, hiszen a 14 200 lakos közül mára már 1061 polgárt érint. Bár ez nem egyértelműen önkormányzati feladat, de a munkahely-teremtéshez a lehetőségeink rendelkezésre bocsátásával és kezdeményezésekkel próbálunk hozzájárulni.

— Mindeme gondok elsorolása után, mégis bizakodónak mondja magát, polgármester úr?

— Kell, hogy higgyek a jövőnkben. A címerünkben szereplő mondatot — szabadon — úgy is fordíthatnánk magyarra: „Az ősök szellemében újra felvirágzik”. Szeretnénk ezt megérni. S ha most csak szerény és bátortalan lépéseiket teszünk e célért — talán nem hiába munkálkodik az önkormányzat, a választott testület.”

A közelmúltra visszatekintve nagyon úgy tűnik, hogy a települési önkormányzatok (különösen pénzügyi) autonómiáját mindig a pártpolitika játékszereként kezelték, amin elvétve kerekedhettek felül a szakmai megfontolások. Kezdetekben még csupán figyelték, hogyan kínlódik a „béka a langyos vízben”, hogy aztán mára alaposan a fazék alá fűtsenek.

Kiss B.