35 év – 35 pillanat(kép) (29.)

Szabadulni az előítéletektől

Története során Sajószentpéternek nagyon sok nehézséggel szemben meg kellett küzdenie. A török, tatár dúlásoktól kezdve a természeti csapásokon, a politikai mostohaságon át egészen a legrosszabbig: a felületességből származó emberi előítéletekig. Erről a sok évtizeden át viselt béklyóról írt egy nagyon személyes hangvételű, szeretetet sugárzó értekezést az Észak-Magyarország 1994. november 11-i számában Daruszögi Imre [aki Hajdu Imre néven más cikkeiben is hasonló baráti hangvétellel mutatta be a települést, különösen képzőművész szülötteit: Feledy Gyulát és Barczi Pált]. A most megidézett cikke kissé terjedelmesnek tűnhet, azonban szerkesztését véteknek gondolnám, ezért mégis teljes egészében közreadom.

Mert úgy hiszem, ma is sok sajószentpéteri olvasó tanulhat belőle város-szeretetet, ha tetszik: valódi lokálpatriotizmust.   

››Nem térkép e táj: Sajószentpéter

Az előítéletektől de nehéz megszabadulni! Ha valakit valahová beskatulyáznak, olyan az mintha gúzsba kötnék, béklyóba vernék! Abból kitörni, onnan kiszabadulni lassú, sziszifuszi küzdelem. S nem is biztos, hogy sikerül.

Sajószentpéter is vívja a maga, néha kilátástalan küzdelmét a róla kiállított, alkotott, cseppet sem pozitív képpel, az álmos, poros város bélyegével, a bányásztelepülés — nem negatív, ám ma egyáltalán nem perspektivikus - minősítéssel, a „nincs ott semmi” gyakran és sokak által kimondott ítéletével.

Íme egy példa... Az elmúlt évben húsvét előtt borversenyre hívtak Sajószentpéterre. A város környékén termett borok zsűrizésére. Ismerőseim, amikor ezt meghallották, kajánul vigyorogtak. Tudtam miért. Abban a hitben ringatóztak, hogy majd bornak nevezhető lőréket kell kóstolnom. Hisz Péterrel kapcsolatban minden elmondható - hitték bizton - csak az nem, hogy jó bortermelő hely. Talán még olyanok is akadtak közöttük, akik elképzelni sem tudják, hogy a szentpéteri határban megterem a vitis vinifera.

Nos kedves, magabiztos hitetlenek! Nagyrabecsült figyelmükbe ajánlom, s kérem jegyezzék, véssék be oda, ahová az információkat vési be az ember, hogy a máig ismert legrégebbi magyar nyelvű borászati írásos emlékünk ebből az olyannyira lebecsült Sajószentpéterről ered 1403-ból. Ez nem más mint „A sajószentpéteriek végzése boraik kiárusítása iránt.” Ebben áll többek között az, hogy: „ha penig az város híre nélkül efféle bort valaki itt kiáruland, más borát annak, olyan arányút és áruját, amminemű az vidéki volt, kivonatunk és az fenekét kivágatván, az földre ontatjuk.”

Íme, Sajószentpéternek a borkultúra terén sem kell szégyenkeznie, mint ahogy történelmi, építészeti, irodalomtörténeti emlékekben, látnivalókban sincs híjával. S ez nem annak függvénye, hogy speciel én, vagy te, mi vagy ők tudunk- e, tudnak-e róla.

Itt van mindjárt a magyar templomépítészet egyik legnagyszerűbb remeke a református nagytemplom. A költő így énekelte meg hajdanán: „Szép, öreg templom a szentpéteri Habár nem a Szent Péter temploma,  Rómától messze vonta meg magát  A Sajó partján csendes otthona. Sok száz év viharzott át fölötte, Isten csodája, hogy el nem söpörte.”

Ez a hatalmas méretű, XIV-XV. századi építmény egy szakember számára több napi izgalmas elfoglaltság. De a laikus számára is esztétikai élmény! Ugyanis a gótika, a reneszánsz, a barokk jegyeinek szemléletes bemutatóterme Istennek ez a nagyszerű háza.

Mint ahogy a műemlék jellegű római katolikus templom felkeresése ugyancsak „megér egy misét”. A copf stílusú épület belső - keletkezésekor nagy vihart kavart - falfestményei Demeter István plébános úr munkái, aki most közvetlenül a templom mellett nyugossza örök álmát. Ebben a templomban külön is felhívom figyelmüket a főoltárképre. Kovács Mihály munkája, és Szent Istvánt ábrázolja, amint felajánlja a koronát Szűz Máriának.

Nem messze a református templomtól található az úgynevezett Gedeon-kúria, amely a sajószentpéteri szakmunkásképző iskola része. Klasszicista stílusban épült 1820 körül. A földszintes épület éke a jobb oldali udvari homlokzaton, nyolc oszlopon nyugvó kosáríves árkádsoros tornác.

Jellegzetes, műemlék jellegű épülete Péternek a Béke tér 41. számú lakóház is, amely a századforduló táján épült. Vagy mészárszék, vagy kovácsműhely működött benne, de ez végül is lényegtelen. A fő az, hogy egyedi, megkapóan szép ez az 1986-ban helyreállított épület, amelyben jelen pillanatban a Paál László képzőművészeti szakkör működik, s itt található Lévay József, Péter híres szülöttének tárgyaiból berendezett két emlékszoba is. Sajószentpéter nagy szülötte Lévay József költő - mint azt szép, méltó emléktábla is hirdeti - a szomszédos épületben született. A régi lakóház külsejét, tetőzetét a közelmúltban tették rendbe, most már csak a belső „restaurálás” van hátra. Ha ez elkészül — egyelőre nem tudni mikor - ide kerül át a szomszédból a költő hagyatéka, s az ott felszabadult helyiségek pedig alkotóháznak adnának teret.

Lévay József egyike volt azon keveseknek, akik nyíltan hirdették, büszkén vállalták a szülőföldet, Sajószentpétert, a Sajó völgyét. Több versében is megörökítette szülővárosát. Legőszintébben talán A völgyben maradtam című versében:

„Egy égbolt felettem egy egy hű föld alattam,
Én a Sajó partján a völgyben maradtam.
Nem is bánom, hogy így esett”

Sajószentpéteri sétánk során elzarándokolhatunk a temetőbe is a Mikes költőjének sírjához. S míg állunk ott a temető csendjében, gondoljunk e mindmáig mostohán kezelt, ám jobb sorsra érdemesült városra, híres nagytemplomára, s persze nagy költőfiára, aki így üzen nekünk:

„Ifjú akácok a templom körül,
Őrködjetek soká s viruljatok.
Lakástokért, a szent helyért talán
Az ég kegyelme nyugszik rajtatok
Ti még éltek, ha már én véget értem,
Susogjátok, hogy egykor én is éltem.”

Miközben Sajószentpéter történelmi, építészeti, irodalmi emlékhelyeit járjuk (nem említettem még a városháza impozáns épületét, Lévay-szobrát, a róla elnevezett könyvtár előtt, Kossuth Lajos és Pécsi Sándor megörökített portréját a róluk elnevezett iskolában) az ember lépten-nyomon találkozik az ütött- kopott, ruháját leváltó, a városiasodást akaró emberi cselekvéssel. Fotós kollégám - aki itt lakott 12 évet - meglepődve tapasztalja, hogy a korábban sártenger-utakon ilyenkor ősszel is lehet közlekedni gondtalanul. Új házak épülnek a régiek helyén, a megmaradók pedig megújult köntöst kapnak. Szentpéter, ez a Miskolc és Kazincbarcika árnyékában oly sokáig elfelejtett, s magára hagyott település lassan-lassan ébredezik. S ez jó jel, mert aki él, aki mozog, aki cselekszik, az remélhet csak jövőt.

S ami az előítéleteket illeti... Lévay József maga írta le egy helyütt naplójában: opinionum commenta delet dies. Az idő megváltoztatja a véleményeket.  

Invitáló

Olyan prospektust, útikönyvet, amelyben engem a turistát, az állampolgárt üdülni, kirándulni az Őrségbe, nevezetesen Őriszentpéterre hívnak, invitálnak, gyakorta látok. Ám olyan idegenforgalmi kiadvánnyal, amely Sajószentpéteri javasolta volna úti célul, üdülésem színhelyéül biz' én még nem találkoztam. De nem csak kiadvánnyal nem, élő embert sem ismerek környezetemből, aki egyszer is kirándulása, kikapcsolódása úticéljául, színhelyéül választotta volna ezt az „ez a falu-város" települést.

Eltűnődöm, hogy ezt a nevet hallva: Sajószentpéter, mi juthat eszébe mondjuk egy tatabányai átlag magyarnak. A Sajó előtag talán sejteti vele, hogy úgy körülbelül merre is kell a térképen keresnie e helyet. Valószínűleg a bánya, a szén is asszociál, s ha sportbarát az illető esetleg azt is tudja, hogy e bizonyos Sajószentpéterről erősítették annak idején labdarúgócsapatukat Szedunka Gusztávval, Csetfalvi Attilával, Kovács Tiborral. S ezzel vége.

Ennyi ismeret ugyan kit csábít?! Szinte senkit. De nem csábítja megállásra az erre utazót a településen átvezető utakat kísérő panoráma sem. Kopott, kócos, se nem falu, se nem város képű települést érzékel, amely nem vonz, nem marasztal, sokkal inkább amolyan „hajts tovább" parancsot diktál az autóba ülőnek, s ő szinte automatikusan a fék helyett a gázra lép.

Az az igazság, hogy Sajószentpétert nem ismerjük. Pontosabban előítéleteink miatt félreismerjük. A felszín összességében nem csábító. Péter nem a barokk városa, Péter nem fürdőváros, Péter nem Kőszeg vagy Veszprém.

Sajószentpéter - legalábbis ma még - olyan város, amely igazán nem tudja eladni értékeit. Ezzel egyébként kimondtam a leglényegesebbet: Sajószentpéter nem érték nélküli város. Ellenkezőleg, sok-sok rejtett értékkel bír. Ám ezeket fel kell fedezni!

Úgy hogy az invitálásom elsősorban azoknak, azokhoz szól, akik kedvelik a meglepetéseket, akik nem tudott, nem ismert dolgokat, tényeket szeretnek felfedezni. Sajószentpéter ilyen terep... Ahol a szürkeség, a beskatulyázottság páncélja alatt lelünk azért gyöngyszemekre is.

Nem akarok túlzásokba esni. Nem ajánlom senkinek Szentpéteri kéthetes üdülésre, sőt még néhány napos kirándulásra sem. Arra viszont igen, hogy a Rakacai-tó, Aggtelek felé indulva, álljanak meg itt két-három órára! S meglátják, ha majd eredeti úti céljuktól jönnek visszafelé, és autójukkal átsuhannak ezen a kócos városon, már egy kicsit másképpen fogják látni.

Kedvesebbnek!

Invitálásom célja nem egyéb: Sajószentpéter ne legyen mostohagyermek! Legalább a mi számunkra, e megyében élők számára ne legyen az!‹‹

Kiss B.