35 év - 35 pillanatkép (6.)

Évszázados bányatelep - évtizedes gondok  

Az újra várossá válás folyamatában az önkormányzat vállát nem csupán olyan „kellemes” fejlesztési gondok nyomták, mint a növekvő lakosságszámot követni próbáló lakásépítések, hanem néhány kellemetlen – és immár sok évtizede megoldatlan - problémát is orvosolni kellett (volna). Ezek közé tartozott a kocsmák (de inkább az alkoholisták) számának csökkentése, vagy a „II-es akna” helyzete. Ez utóbbi különösen érzékenynek bizonyult téma több alkalommal is elő-elő került, de hiába kísérelték meg valamilyen úton-módon rendezni az ott élők helyzetét, megnyugtató megoldás nem született. Elsősorban annak komoly anyagi vonzata, s ezzel párhuzamosan a lakók és az önkormányzat anyagi teherbírásának - de legalább annyira az érintett családok együttműködésének - hiánya miatt. Pedig már a bányabezárás után nem sokkal a város határán túl is terjedni kezdtek kellemetlen hírek a bányatelepen uralkodó áldatlan állapotokról, amint azt a Borsodi Bányász 1974. június 20-án megjelent számában megjelent tudósítás is bizonyítja:    

„A Pitypalatty-völgy mostohái         
Sajószentpéter és Sajókápolna között félúton, a meddőhányók mögött kicsinyke település búvik meg. Neve nincs, egyszerűen csak bányatelepként emlegetik. Hatvan évvel ezelőtt nyitották meg itt a sajószentpéteri egyes, később a kettes aknát, s dolgozóiknak és családjaiknak létesítették a telepet. A kettes akna bezárásáig, 1967-ig csak bányászok lakták, az ELZETT gyár egyik részlegének idetelepítése óta azonban csökkent a bányász lakók száma. Szép napsütéses időben, kora délután látogattunk el a településre. Eláruljuk: nem ok nélkül. A helységről riasztó hírek keringenek, és ezekről akartunk saját szemünkkel meggyőződni. Elszomorító, egyúttal elgondolkoztató látványban, „élményben” volt részünk.          A bányatelep, enyhén szólva, elhagyatott. Olyan, mint akinek nincs gazdája. A bányaüzem leadni készül, a sajószentpéteri tanács azonban vonakodik átvenni. Bizonyára szívesen lemondana a terhes örökségről. Mindennek persze, az itt élők látják kárát. A kolónialakások egyhangúságát disznóólak „színesítik”, előttük karám az állatoknak. Az ólak mellett gyerekek szaladgáltak, játszottak önfeledten, megszokhatták már a cseppet sem idillikus környezetet. Az utcácskákon szemét, hulladék mindenféle. Régen söpörhették. A nyitott szennyvízcsatornákban kő- és téglatörmelék, ócska használati tárgyak, újságpapír darabok. Pedig alig néhány lépésre vannak a szeméttárolók. Igaz, színültig telve, s mellettük, előttük is ott halmozódik már a hulladék. — Mikor szállították el utoljára a szemetet? — kérdeztük a közelben ácsorgó kíváncsiskodó asszonytól. — Van annak már talán egy éve is — felelte, aztán látva meglepetésünket, hozzáfűzte: — Ne csodálkozzanak, így van ez már régóta. A bányatelepen szinte kibírhatatlan a nagy bűz. Az idelátogató idegennek hamar megfájdul tőle a feje, az idevalósiakat viszont nem valószínű, hogy zavarja. Ellenkező esetben tennének egyet és mást a megszüntetésére. Kitisztítanák például a csatornákat, netán le is festenék, s megjavítanák a vécék eltört záró lapjait, de mindezt nem teszik. Pedig rágondolni is rossz, hogy mi történne, ha egy játszadozó gyerek beleesne a fedetlen pöcegödörbe? A legnagyobb a bűz a disznóólak környékén. Nemcsoda, hiszen a trágya ott bomlik a napon, és a trágyalé tócsákat képez. S a disznóólak csak pár méterre vannak a lakóházaktól! Nem vitás, hogy az egyedüli megoldás az lenne, ha megszüntetnék a disznótartást. Amikor felvetettük ennek lehetőségét, az egyik asszony ingerülten válaszolt: — Még mit nem! A legközelebbi hentesbolt is legalább négy kilométerre van, s nem is mindig kapható disznóhús. Egyébként ez a mi dolgunk, ne szóljanak mások bele! Nem adtunk neki igazat, de nem is folytattuk tovább a meddő vitát. Mert az igaz, hogy mi nem szólhatunk bele az itteniek dolgába, a KÖJÁL azonban beleszólhatna. Sőt, kötelessége volna intézkedni! Nem ártana megkérdezni az illetékesektől, hogy egyáltalán tudnak-e a Sajószentpéter kettes akna bányatelepen uralkodó állapotokról, s ha igen, mit tettek azok megszüntetésére? A településen nyolcvan család él. Közülük tizenöt nyugdíjas házaspár. Viszonylag sok itt a fiatalabb házaspár is, akik úgy gondolják, hogy néhány évig, az igényelt lakás kulcsának kézhezvételéig csak kibírják valahogy. Közben spórolhatnak is, hiszen a lakbér igazán minimális, gyakran az ötven forintot sem éri el havonta. Ahol pedig fiatalabb házaspárok élnek gyerekek is vannak. Számuk százra tehető. Már csak a csöppségek érdekében is tenni kellene valamit! (…)

— Vannak itt a telepen egészen furcsa dolgok — panaszolta Varga Pál nyugdíjas bányász. — Négy-hat család jár egy vécére, és annyi a patkány, hogy eleszik a disznók elől az ennivalót. Ezek után megkérdeztük a bányaüzem egyik illetékes szakemberét: véleménye szerint hogyan lehetne orvosolni a település gondjait?  Legyintve válaszolt: — Jöjjenek a dózerek és túrják el az egészet a helyéről! No, igen. De mi legyen a nyolcvan családdal?!”  

* A városi cím elnyerése után is próbálta az önkormányzat megszüntetni a több mint két évtizede fennálló áldatlan állapotokat, és kedvező feltételekkel eladni a lakásokat a még ott maradt kilenc családnak, ahogyan az Észak-Magyarország 1996. augusztus 27.-i számában is olvashattuk [kiemelés tőlem – a szerk.]:  

 „Megvehetik a „jogtalan” lakást Sajószentpéter önkormányzata határozott a II. Aknán illegálisan lakók helyzetének rendezéséről. (…) A döntés mintegy kilenc famíliát érint, akiknek - lakbértartozásuk rendezése után - várhatóan igen olcsón kerülhet immár jogos fedél a fejük fölé. A valamikori bányász-kolónialakások nem rendelkeznek közművekkel, mindössze a villany jelent kiadást, illetve az elmaradt lakbér, aminek törlesztésével kapcsolatban négy éve nem tud dűlőre jutni a lakásfoglalókkal a hivatal. A valamikori bányászlakásokat a tanácsi rendszerben már lebontásra ítélték, terv is született a megvalósításra, amely azonban mégis elmaradt. A bánya megszűnésével a lakások tulajdonjoga a városvezetésre szállt, amelyet jelen döntésével az önkormányzat eladna a jogcím nélküli használóknak...”                                                                                                          

Kiss B.

Képek forrása: Borsodi Bányász