Lévay, a műfordító
„Az ép műösztön, a formaközvetítő képesség s a *népnemzeti* irányzat kulturális programja fordította figyelmét a műfordításra” – olvashatjuk a sokoldalú irodalmár Lévay Józsefről „A magyar irodalom arcképcsarnoka” című kötetben. A műfordítói tevékenység alapjaihoz – ezúttal is – a gimnáziumi évekig kell visszamennünk az időben. Lévay a Visszatekintésben írja: „Hosszú megfontolás után 1836 szeptemberében felvétettek a miskolci ref. lyceum 4. osztályába. Hogy ez sikerrel történhessék, Sipos Sámuel rektor [a népiskolában a nagy classisban tanító vénebb pataki diák] uram pár hónap alatt bevezetett a latin nyelv elemeibe. (…) A tanítás nyelve iskolánkban már akkor általában a magyar volt. Én latinul egyebet nem igen tanultam, mint a latin nyelvtan, illetve prosodia szabályait és mythológiát, de azért a Syntaxista classisban már latinul kellett egymással beszélnünk. A latin nyelv tanítása minden osztályon végigkísért bennünket. Fordítgattunk hetenként latinból magyarra, magyarról latinra, néha önállóan is fogalmaztunk. Fokozatos egymásutánban olvastuk a költők közül Ovidiust, Horatiust,Virgiliust, a prózaírók közül Cicerót, Sallustiust, Tacitust és Líviust.” Később a német nyelvben is nagyobb jártasságra akar szert tenni: „Elhatároztam tehát, hogy jogász leszek s jogászi iskolai évet a kézsmárki evangélikus lyceumban töltöm, részint a német nyelv kedvéért, melyet eddig főleg magánszorgalom útján csak könyvek olvasásáig vittem, élő beszéd nélkül… szándékom volt másfél hónapot a német nyelv gyakorlása végett valamely szepességi kis városban tölteni… bár ezt nem segítette elő a magyarosodás terjedése, mely akkor már Szepesszombaton is hódított.” Pozsonyi tartózkodásuk alatt példaképe is: „Egy alkalommal Szemere bejött a szobánkba s hozzám fordulva így szólt: Maga, hallom, versírással is foglalkozik. Szép, szép. Ajánlom, tanulmányozza a francia költőket, kivált Bérangert.” A szabadságharc bukása után, újságíróként jártasnak kellett lennie a világirodalomban is: „Barátai, különösen Székely József bátorítására Pestre utazott, hol a Császár Ferencz által alapított és szerkesztett Pesti Naplónál nyert alkalmazást, mint ujdonság- és tárczaíró. Ez idő alatt jutott a német, franczia és angol költők ismeretéhez.” – írta róla Szinnyei József (Magyar írók élete és munkái). A Kisfaludy Társaság nagy figyelmet fordított a világirodalom értékesnek ítélt kincseinek magyar nyelvre történő átültetésére, az ebben szerepet vállaló Lévay Józsefnek köszönhetjük – a teljesség igénye nélkül - az alábbi művek magyar fordításait: Shakespeare-től: 1. Titus Adronicus. 1865. (Shakespeare minden munkái IV.) 2. A makranczos hölgy. 1866. (Shakespeare minden munkái VII. - 1868. szeptember 11-én a Nemzeti Színházban vitték színre.) 3. Vizkereszt vagy A mit akartok. 1871. (Shakespeare minden munkái XI. - 1879. október 26-án, a Nemzeti Színházban mutatták be.) 4. IV. Henrik király. 1867. (Shakespeare minden munkái XV.) 5. V. Henrik király. 1870. (Shakespeare minden munkái XVI.) Moliére-től: 1. Mélicerte. 1881. (Moliére vígjátékai IX.) 2. Psyche, Don Juan, Víg pásztorjáték, Versaillesi rögtönzés. 1883. (Moliére vígjátékai X.) A Budapesti Szemlében 1873-tól a mintegy kétszáz saját költeménye mellett angol és skót népballadák, és olyan versek fordításai is megjelentek, mint Edgar Allan Poe: A holló (1882.), Longfellow: A befogott Pegazus (1875.), valamint Goethe: A választotthoz (1897.). Fordítja a francia Béranger dalait, és a Szemle hasábjain a „skót Petőfi”, Burns számos versét (Ami Andrew Lang, skót etnográfus szavait figyelembe véve bátor tett volt: „Az angol olvasók számára Robert Burns szükségképpen idegen klasszikus.”). 1881-ben a lapban megjelenő műbírálat a „Dunbár Fáni”-ról így ír: „Ha Burns eredetijével összevetjük, azt fogjuk találni, hogy nem másolata, hanem édes testvére. Olyanféle szép költemény, mint Petőfi Alkuja. Csakhogy benne a tűzvérű, nagy szavú juhászlegény szelídebb társa beszél”. Ezeket a Lévay fordításokat önálló kötetbe foglalva „Burns Róbert költeményei” címmel 1893-ban a Kisfaludy Társaság kiadja. 1893. június 13-án kelt naplóbejegyzésében pedig egy családi gyász kapcsán írja Lévay: „Igen alkalomszerű lesz, hogy kezökbe adjam legközelebb Seneca Vigasztalásait, melyeket a múlt nyáron fordíték legnagyobb részt magam is vigasztalás után epekedvén, s melyek e napokban látnak világot az „Olcsó Könyvtár" folyamában...”Kiss Barnabás
Edgar Allan Poe: A holló
(fordította: Lévay József)
Egyszer néma rideg éjen ültem elmerülve mélyen Álmodozva valamely rég elfelejtett éneken... Bólingattam félálomban - ím egyszerre ajtóm koppan, Félénk lépés zaja dobban - dobban halkan, csöndesen. "Látogató - gondolám - ki ajtómhoz jött csöndesen, Az lesz, egyéb semmisem."
Ah! oly jól emlékszem még én: - késő volt, december végén, Minden üszök hamvig égvén - árnya rezgett rémesen. Úgy vártam s késett a hajnal! Könyveim - bár nagy halommal - Nem bírtak a fájdalommal - érted, elhalt kedvesem! Kit Lenórának neveznek az angyalok odafenn, Itt örökre névtelen!
De az ajtó s ablakoknak függönyei mind susogtak, S ismeretlen rémülettel foglalák el kebelem. S hogy legyőzhessem magamban a félelmet, váltig mondtam: "Látogató csak, ki ott van, ajtóm előtt csöndesen, Valami elkésett utas vár az ajtón csöndesen; - Az lesz, egyéb semmisem!"
S lelkem rögtön megerősbül, kikelvén a kétkedésbül, S "Uram" - szólék, - "vagy nemes hölgy! bocsásson meg kegyesen, Megvallom itt bólingattam, kegyed meg oly szépen, halkan, Lehető legfinomabban kopogtatott csendesen, Alig tudtam: jól hallék-e?" S ajtót nyitok sebesen - - Nagy sötét, más semmisem!
S kibámulva a sötétbe, csodálkozva, várva, félve, Álltam, álmot látva, mit még sohsem látott földi szem; De a csönd még egyre tarta, nesz, se' szó azt nem zavarta, Csak az egy "Lenóra"-hangra (amint halkan tördelem) Csak az egy "Lenóra"-hangra szólt a visszhang szüntelen; - Csak e hang, más semmisem!
S visszafordulék szobámba - egész lelkem izzó lángba', S újra hallom amint dobban - most már jobban kiveszem. "Úgy van, bizonyára" - mondtam - "valami van ablakomban, Hadd nézem meg: mi az ottan? - most e titkot kilesem - Nyugton légy egy percre szívem - most e titkot kilesem!" - Csak a szél, más semmisem!
Kinyitám az ablak szárnyát - és azonnal nyílatán át Százados holló csapott be, komoran, nehézkesen. Anélkül hogy meghajolna, sem köszönve se' nem szólva, Mintha az úr ő lett volna, csak leszállt negédesen, Ajtóm felett egy szobor volt, arra szállt egyenesen, Rászállt, ráült nesztelen!
A setét madár mikép ül, nem nézhettem mosoly nélkül, Komoly büszke méltósággal ült nagy ünnepélyesen. - Bár ütött-kopott ruhába' - gondolám - nem vagy te kába, Vén botor, nem jösz hiába, éjlakodból oda-lenn, Szólj! neved mi, hogyha honn vagy alvilági helyeden? Szólt a madár: "Sohasem!"
Csak bámultam e bolondot, hogy oly tiszta hangot mondott, Bár szavában, bizonyára, kevés volt az értelem. De példátlan ily madár, mely szobádba, mit négy fal zár el, Ajtódnak fölébe száll fel - s ott ül jó magas helyen, S nevét mondja, hogyha kérded, biztos helyén ülve fenn; És a neve: "Sohasem."
És a holló ülve helybe' csak az egy szót ismételve, Mintha abban volna lelke kifejezve teljesen. Azután egyet se szóla, - meg se' rezzent szárnya tolla, S én sugám (inkább gondolva): "Minden elhagy, istenem! Marad-é csak egy barátom? Lehet-é reménylenem?" A madár szólt: "Sohasem."
Megrendültem, hogy talál az én sóhajomra a válasz, Ámde - ezt sugá a kétely - nem tud ez mást, úgy hiszem. Erre tanitá gazdája, kit kitartó sors viszálya Addig ülde, addig hánya, míg ezt dallá szüntelen - Tört reménye omladékin ezt sohajtá szüntelen: "Soha - soha - sohasem!"
Rám a holló merőn nézve, engem is mosolyra készte, S oda ültem ellenébe, ő meg szembe ült velem. Én magam' pamlagra vetve, képzeletről képzeletre Szálla elmém önfeledve, és azon törém fejem': Hogy e rémes, vijjogó, vad, kopott holló, szüntelen Mért kiáltja "sohasem"?
Ezt találgatám magamban, a holló előtt azonban Róla egy hangot se' mondtam, s ő csak nézett mereven. S kedvesem nevét sohajtván, fejem' a vánkosra hajtám, Melynek puha bársony habját - érinteni kedvesem Ah! nem fogja sohasem
S mintha most a szagos légbe' - láthatatlan tömjén égne S angyaloknak zengne lépte - szétszórt virágkelyheken... "Ah - rebegtem - tán az isten küld angyalt, hogy megenyhítsen, S melyre földön balzsam nincsen - a bú feledve legyen! Idd ki a felejtés kelyhét, búd enyhet lel csöppiben!" Szólt a holló: "Sohasem!"
"Jós! - kiálték - bárki légy te, angyal, ördög madárképbe', Vagy vihartól űzetél be, pihenni az enyhelyen! Bár elhagyva, nem leverve - kifáradva a keservbe', Most felelj meg nékem erre, könyörgök s követelem: Van-e balzsam Gíleádban - s én valaha föllelem?" Szólt a holló: "Sohasem!"
"Jós! - kiálték - bárki légy te, angyal, ördög madárképbe' Hogyha van hited az égbe' - és egy istent félsz velem: Szólj e szívhez keservében, - lesz-e ama boldog éden, Ahol egyesítve légyen, kedvesével, végtelen, - Kit Lenórának neveznek az angyalok odafenn?" Szólt a holló: "Sohasem!"
"Menj tehát, pusztulj azonnal!" - kiálték rá fájdalommal, "Vessz örökre semmiségbe, a pokoli éjjelen! Ne maradjon itt egyetlen toll, emlékeztetni engem, Hogy fölverted néma csendem - szállj tovább, szállj hirtelen, Vond ki körmedet szivemből, bár szakadjon véresen!" Szólt a holló: "Sohasem!"
S barna szárnya meg se lendül, mind csak ott ül, mind csak fent ül, Akármerre fordulok, csak szemben ül mindig velem. Szemei meredt világa, mint kisértet rémes árnya, S körülötte a bús lámpa fénye reszket kétesen, S lelkem - ah! e néma árnytól, mely körülleng rémesen - Nem menekszik - sohasem!
Tweet Megosztás Facebook-on Megosztás LinkedIn-en Vissza