2018. szeptember 12. (szerda) 06:37
„Én nem lerajzolni akartam valamit, én megrajzolni igyekeztem. Hordozzon üzenetet a mű.” Barczi Pál Munkácsy- és SZOT-díjas grafikus, festőművész, városunk díszpolgára (2001) 1933. szeptember 12-én született Sajószentpéteren. Születésének 85., valamint halálának (Miskolc, 2003.06.17.) 15. évfordulóján emlékezzünk most meg életéről, művészetéről.
Polgári iskolai tanulmányait – amelyet a világháború miatt meg kellett szakítania – Sajószentpéteren végezte, majd az üveggyárban dolgozott. Tehetségére Csík Géza és Keller Lívia festőművészek hamar felfigyeltek, majd Lukovszky László is, aki meghatározó mesterévé vált.
1952-ben felvételt nyert a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, ahol Kmetty János osztályába járt, tanár szakon Pap Gyula növendéke volt, Koffán Károlynál grafikai tudását mélyítette el. A főiskola után Feledy Gyula Miskolcra, a már alakuló művésztelep tehetséges grafikus tagjai közé invitálta. A neves társaságba és a munkába hamar beilleszkedett, alkotásait már az első Miskolci Képzőművészeti Kiállításon és Országos grafikai biennálén bemutatta, ezeken a sorozatokon többször volt díjazott. 1964–1967 között elnyerte a Derkovits-ösztöndíjat, amely anyagi biztonságot és alkotói szabadságot nyújtott számára.
Részt vett a besztercebányai (1973), és a berlini Nemzetközi Grafikai Szimpóziumon (1978). Tanulmányúton járt Prágában (1956), Olaszországban (1964), Jugoszláviában (1970), Krakkóban (1972), Moszkvában (1979), Vologdában (1984), és Svájcban (1992) is.
1987-től a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola tanára volt, az ottani művésztelep munkájában vett részt.
Műveivel számos külföldi város kiállításán megjelent: Addis Abeba, Belgrád, Boston, Chicago, Cserepovec, Katowice, Leningrád, London, Messina, Moszkva, Nápoly, Norwich, Párizs, Prága, Pozsony, Philadelphia, Ohio, Szófia, Stockholm, Tokió, Varsó, Washington. Valamint Banja Luca, Banska Bystrica, Berlin, Kiel, München, és Vologda, utóbbi városok múzeumainak közgyűjteményeiben is őrzik alkotásait. Csakúgy, mint a hazai múzeumokéban: Magyar Nemzeti Galéria, Miskolci Herman Ottó Múzeum, Miskolci Galéria, Sárospataki Képtár, Keszthelyi Balatoni Múzeum, Salgótarjáni Nógrádi Múzeum, Szolnoki Damjanich Múzeum, Békéscsabai Múzeum, Veszprémi Bakony Múzeum.
Magáról így vallott:
„Képzőművésznél a művek a lényegesek, ha van mondanivalója (forma és műfaji megkötés nélkül) koráról legjobb tudása, kifejezőereje tudatában, műveiben kell felmutatnia. Ez a legtöbb, amit tehet. Ezen kívül minden pótcselekvés. Teheti mindenki, ami emberiségéből, képességéből ezután még telik. Művészi hitvallásomat tükrözik eddig alkotott munkáim. Ezután is bármi áron folytatom a magam választotta utat, annak ellenére is, hogy a kor divatjainak éppen nem felelek meg.”
Máshol pedig így:
„… olyat soha nem csináltam, amit akkor, vagy utólag szégyellnem kellene. Tanítani is azért mentem el, hogy ne kelljen vásári dolgokkal foglalkoznom. Én a magyar képzőművészet olyan sodrába helyezem magam, mint aki nem adta fel a figuratív művészetet. Az a humánus gondolat vezérel, amely az emberből indul ki, és az emberhez jut el. Az ember pedig együtt él a világgal, annak minden képi megnyilvánulása, vizuális léte érdekel, ami a sorsommal, életemmel függ össze. Főleg az ember hite foglalkoztat.”
Ha megkapta volna a lehetőséget a sorstól, most lenne 85 éves, de sajnos már tizenöt éve az égi művésztelepen alkot nagyszerű társak között, nagyszerű műveket.
Barczi Pál emlékére
„Én nem lerajzolni akartam valamit, én megrajzolni igyekeztem. Hordozzon üzenetet a mű.” Barczi Pál Munkácsy- és SZOT-díjas grafikus, festőművész, városunk díszpolgára (2001) 1933. szeptember 12-én született Sajószentpéteren. Születésének 85., valamint halálának (Miskolc, 2003.06.17.) 15. évfordulóján emlékezzünk most meg életéről, művészetéről.
Polgári iskolai tanulmányait – amelyet a világháború miatt meg kellett szakítania – Sajószentpéteren végezte, majd az üveggyárban dolgozott. Tehetségére Csík Géza és Keller Lívia festőművészek hamar felfigyeltek, majd Lukovszky László is, aki meghatározó mesterévé vált.
1952-ben felvételt nyert a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, ahol Kmetty János osztályába járt, tanár szakon Pap Gyula növendéke volt, Koffán Károlynál grafikai tudását mélyítette el. A főiskola után Feledy Gyula Miskolcra, a már alakuló művésztelep tehetséges grafikus tagjai közé invitálta. A neves társaságba és a munkába hamar beilleszkedett, alkotásait már az első Miskolci Képzőművészeti Kiállításon és Országos grafikai biennálén bemutatta, ezeken a sorozatokon többször volt díjazott. 1964–1967 között elnyerte a Derkovits-ösztöndíjat, amely anyagi biztonságot és alkotói szabadságot nyújtott számára.
Részt vett a besztercebányai (1973), és a berlini Nemzetközi Grafikai Szimpóziumon (1978). Tanulmányúton járt Prágában (1956), Olaszországban (1964), Jugoszláviában (1970), Krakkóban (1972), Moszkvában (1979), Vologdában (1984), és Svájcban (1992) is.
1987-től a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola tanára volt, az ottani művésztelep munkájában vett részt.
Műveivel számos külföldi város kiállításán megjelent: Addis Abeba, Belgrád, Boston, Chicago, Cserepovec, Katowice, Leningrád, London, Messina, Moszkva, Nápoly, Norwich, Párizs, Prága, Pozsony, Philadelphia, Ohio, Szófia, Stockholm, Tokió, Varsó, Washington. Valamint Banja Luca, Banska Bystrica, Berlin, Kiel, München, és Vologda, utóbbi városok múzeumainak közgyűjteményeiben is őrzik alkotásait. Csakúgy, mint a hazai múzeumokéban: Magyar Nemzeti Galéria, Miskolci Herman Ottó Múzeum, Miskolci Galéria, Sárospataki Képtár, Keszthelyi Balatoni Múzeum, Salgótarjáni Nógrádi Múzeum, Szolnoki Damjanich Múzeum, Békéscsabai Múzeum, Veszprémi Bakony Múzeum.
Magáról így vallott:
„Képzőművésznél a művek a lényegesek, ha van mondanivalója (forma és műfaji megkötés nélkül) koráról legjobb tudása, kifejezőereje tudatában, műveiben kell felmutatnia. Ez a legtöbb, amit tehet. Ezen kívül minden pótcselekvés. Teheti mindenki, ami emberiségéből, képességéből ezután még telik. Művészi hitvallásomat tükrözik eddig alkotott munkáim. Ezután is bármi áron folytatom a magam választotta utat, annak ellenére is, hogy a kor divatjainak éppen nem felelek meg.”
Máshol pedig így:
„… olyat soha nem csináltam, amit akkor, vagy utólag szégyellnem kellene. Tanítani is azért mentem el, hogy ne kelljen vásári dolgokkal foglalkoznom. Én a magyar képzőművészet olyan sodrába helyezem magam, mint aki nem adta fel a figuratív művészetet. Az a humánus gondolat vezérel, amely az emberből indul ki, és az emberhez jut el. Az ember pedig együtt él a világgal, annak minden képi megnyilvánulása, vizuális léte érdekel, ami a sorsommal, életemmel függ össze. Főleg az ember hite foglalkoztat.”
Ha megkapta volna a lehetőséget a sorstól, most lenne 85 éves, de sajnos már tizenöt éve az égi művésztelepen alkot nagyszerű társak között, nagyszerű műveket.
Kiss Barnabás
Megosztás Facebook-onVissza