Az irodalmár Lévay
A Lévay József emlékév október havában próbáljuk – legfőképpen a saját gondolataira hagyatkozva – röviden áttekinteni páratlanul hosszú irodalmi tevékenységét, amely mintegy hidat jelentett Petőfitől Adyig. „A verseket már gyermekkoromban megkedveltem. Főképen édesanyámtól nyertem arra hajlamot s az első ösztönt is, leginkább megragadta a szívemet Csokonai, kitől anyám sok verset tudott…” „Verset írni már az alsóbb osztályban próbálgattam, folytattam szorgalmasan évről évre, utóbb azzal a becsvággyal, hogy igazi versköltő leszek” A gimnáziumban: „Az iskolai ifjúság bámulattal nézett arra, ha a versíró az ő soraiból került ki. Én ezt a dicsőséget csak 18 éves koromban, 1843-ban élvezhettem. A Vitéz című kis versemet akkor közölte először a Pesti Divatlap, s Erdélyi János mindjárt azon évben nagy elismeréssel és buzdítólag nyilatkozott rólam a Regélő critikai szemléjében.” „1846 szeptember első felében mentem Kézsmárkra, itt iskolai tanulmányaim és olvasgatásaim mellett verseket is írogattam. Azon időkben már többfelé jelentek meg apró költeményeim a fővárosi lapokban s társaim közt ismeretes volt nevem ezen a téren… Ami énrám irodalmi téren a legmélyebb és feledhetetlen benyomást tette, az Arany Jánosnak a Kisfaludy Társaság által /1847/ februárban megkoszorúzott Toldija volt. Nem tudtam szót találni a gyönyörre, melyet éreztem akkor, midőn az egész Toldit elolvastam.” Pozsonyban „Elég időm maradt versek írogatására is. Küldözgettem a pesti lapok egyikének- másikának, de azokért díjazásban alig részesültem.” Emellett prózai írásai jelennek meg a Közlönyben, a Nép barátjában, a Nemzetőrben és az Esti Lapokban. /1850. márciusban Sajószentpéterről/ „útnak indultam, s csakhamar beszegődtem Császár Ferenc Pesti Naplója mellé havi 50 ft fizetéssel, s 1852-ik év júliusáig hűségesen ki is tartottam mellette. Írtam újdonságokat, melyeknek egyikeért be is csukatott a pestvárosi kapitány, tárcacikkeket, bírálatokat s a külföldi rovatba németből fordított holmikat. Szorgalmasan látogattam a Nemzeti Színházat, az előadásokról olykor szemléket írogattam hírlapunk tárcájába. Lelkesülve Emlékdalokat írtam a híres művésznőnek /a francia Madame De la Grande énekesnőnek/”. A 11 dalt 1850 őszén 16 oldalas füzetben kiadta, így ez első verseskötetének is tekinthető/. „Verset akkoriban már annyit írtam, hogy egy kötet összeállítására és kiadására gondolhattam. Emich Gusztáv, kinek nyomdájában a Pesti Napló is nyomatott, kiadta a kötetet 1852 első felében. Arany Jánosnak ajánlottam azt, azzal a kissé tán elbizakodottnak látszókifejezéssel, hogy *barátságom jeléül*. Kötetkém kiadásával észrevehetőbb helyet foglaltam el az irodalomban. Azonban zajt ütni magam mellett, divatos emberré lenni sohase tudtam, de nem is akartam. Nem kerengtem a kék magasságokban a sasokkal, csak a bokrok között maradtam az énekes madarakkal…” 1852-1865 között, miskolci gimnáziumi tanárként is rendszeresen küldi verseit a fővárosi lapokhoz. „Hivatalos kötelességem teljesítése mellett… írogattam, kivált költeményeket, számos fővárosi lapba és különböző emlékkönyvekbe. 1856-ban kiadtam egy kötetben Újabb költeményeimet. Őszintén szólva sem ennek, sem az 1852-ben kiadott első kötetnek semmi anyagi hasznát nem láttam, inkább csak az írói hírnév sarkallt.” Irodalmi tevékenységéről így vet számot: „Visszatekintve a multakra, be kell ismernem, mindig is beismertem, hogy az én írói működésem, valamint tehetségem és képességem is csekély terjedelmű volt, az én költészetem kizárólag a lyra szűk körében mozgott folytonosan, más fajában soha még csak említésre méltó kísérletet sem tettem. Költeményeim első kötetét 1852-ben /Lévai József költeményei/, a másodikat (Újabb költemények cím alatt) 1856-ban adtam ki. Huszonnégy év mulva kerültek a közönség kezébe Összes költeményeim két kötetben 1880-ban /már Lévay néven/. Anyagi és erkölcsi jutalmát nyertem azáltal, hogy azért a Magyar Tudományos Akadémia a 200 aranyas nagyjutalom felében részesített. A Kisfaludy Társaság kiadta 1892-ben Buns Róbertnek általam fordított verseit, 1898-ban pedig újabb kötetét, a magyar Shakespeare fordítást öt arabbal, Molier fordítást két darabbal gyarapítottam, körülbelül elsoroltam írói munkásságom felemlítésre méltóbb gyümölcseit. Ide kell azonban jegyeznem azt a nagybecsű megtiszteltetést, mely azáltal ért, hogy a Kisfaludy Társaság 1862-ben rendes tagjává választott, a MTA pedig 1863. január 12-én levelező, 1883-ban május 17-én rendes tagjává.” És természetesen azt is, hogy 1911. november 19-én a Társaság (fennállása óta először Miskolcra utazik agg költő-fejedelme születésnapjának és társaságbeli tagsága 50. évfordulójának nagyszabású megünneplésére. Erről később naplójában is többször megemlékezik: „…ez az év hozta nekem azt a példátlan jubiláris kitüntetést, melyben nem csak a Kisfaludy Társaság, de a legtávolabb eső körök is a részvét, az elismerés, a szeretet megható jeleivel árasztottak el engem. (…) Érdememet meghaladó jutalma bizony nem nagy értékű, hosszú életemnek. (…) Igaza volt Fejes István püspök barátomnak, midőn azt írta: *Neked életedben adja meg a nemzet azt, amit másoknak csak halálok után szokott adni*.”Kiss Barnabás
Lévay Józsefnek októberben aktuális verse, két változatban:
Aradi nap
Kisütött a késő őszi nap sugára, Az aradi vártömlöcnek ablakára Nézi azt a tizenhárom magyar vitézt, Ki a magyar szabadságért meghalni kész.
Elítélték sorban mind a tizenhármat, Szőttek, fontak a nyakukba ezer vádat. Elnevezték felségsértő pártütőknek, Kik a magyar szabadságért harcba keltek.
Uramfia, az ítélet akasztófa, Mintha gyáva utonállók lettek vóna, Mintha méltók sem volnának egy lövésre, Katonákhoz, férfiakhoz illő végre.
Nyílik már a börtönajtónak vas zárja, Készüljetek hű magyarok a halálra! Búcsúzzatok el egymástól mindörökre, Úgy menjetek, úgy szálljatok fel a mennybe!
Ki is jöttek vérző szívvel, haloványan, Elbúcsúztak egypár szóval, katonásan. Gyerünk fiúk az Istenhez fel az égbe, Hadd fordítsa szemeit a magyar népre!
Jaj de boldog, kit elsőnek nevezének, Ki a halált legelőször ölelé meg. Ej, de akit legvégsőnek hagytak hátra, Ki bajtársi szenvedésit végig látta.
Damjanichot hagyták végső vértanúnak, Aki mindig a csatában elöl állott. Kegyetlenül haragszik rá minden német, Számtalanszor végig verte őkelméket.
Ott áll köztük mankójára támaszkodva, Mint egy szélben düledező templom tornya. Mint egy tigris, mely rost közé vagyon zárva, Ingerkedő gyereksereg játékára.
Dörgő villám, ezek hát az én bíráim, Kiket összetörtek az én katonáim. Mondhatom, hogy derék hősök, szép vitézek, Nincs is kedvem az élethez, ha rájuk nézek.
És megállott olyan hősen, olyan bátran, mintha honvédek közt állna a csatában. Bajtársai már ott függnek mind előtte, Őt is viszik, ő is ballag már előre.
És megállott akasztófa közelébe, Megöleli megcsókolja keservébe. Isten hozzád szabadságharc bitófája, Rajtad halok meg hazámért nemsokára!
Sürög-forog már a hóhér a kötéllel, Számolni egy magyar hősnek életével. Damjanich most így kiált fel nyugalmában: Vigyázz fattyú, föl ne borzaszd szép szakállam!
Mintha amit szenved, nem is halál lenne, Mintha nem is sírba, hanem bálba menne. A németek buta képpel bámulának, Ő bátran mond jó éjszakát e világnak.
Aradi vár, aradi vár, halál völgye, Tizenhárom magyar hősnek temetője. Nyíljon ki a környékén a sírvirág is, Felejthetetlen legyen a haláluk is!
Az Aradi nap
Jaj be busan néz az őszi Nap sugára Az aradi vártömlöcznek Ablakára! Fogva ül ott tizenhárom Magyar vitéz, S a hazáért a vérpadra Fellépni kész.
Seregünkben mind vezér volt, Hős, hatalmas; Lobogójuk száz csatán is Diadalmas. Bátran néznek szeme közé A halálnak; Vele szemben nemcsak egyszer, Százszor álltak.
Elitélték mindnyájokat Szinte lopva, Szőttek-fontak hamis vádat A nyakokba. Bélyegezték felségsértő Pártütőnek, Hpgy a tiprott szabadságért Kardra költek.
S uramfia! az itélet Gyász bitófa, Mintha rablók, utonállók lettek volna. Mintha méltók sem volnának Egy lövésre, Katonához, férfiúhoz Illőbb végre!
Csikorog a tömlöcajtó Vasas zárja, Jertek, jertek hű vitézek A halálra! Bucsuzni kell itt egymástól Mindörökre: Meg van ásva sirotoknak Néma gödre.
És kijönnek vérző szívvel, Haloványan, Kezet fognak, könnyeznek is Egynehányan; De az a könny nem a bánat Gyenge habja: Egy sincs köztük, a ki hitét Megtagadja.
Most a bucsu már csak egy-két Katonás szó, Föld zajából fel magasba Messze hangzó: "Isten áldjon! együtt leszünk Fent az égben, Élő tanuk árva hazánk Szent ügyében."
És lépdegél akeserves Útra sorba A vértanuk dicsőülő Kis csoportja. Csaqk egy lépés a bitóról A menny tája; Elrepülő lelkeiket Angyal várja...
S ki az az egy, a ki még él S áll magában? Hősök hőse, félisten volt A csatákban... Damjanicsra hej! bosszusak Vérbirái, S rajta gyáván itt akarnak Bosszut állni.
Hű bajtársi zord halálát Nézze végig, Haljon újra mindenikkel, Ugy itélik; Lelkét gyötrő kin tüzében Hadd fürössze, Vad rémület, szörnyű kétség Törje össze.
S áll közöttük gyenge mankón Támaszkodva, Mint leomló félben álló Templom tornya; Mint oroszlán, mely vas közé Vagyon zárva, Ingerkedő, dévaj sereg Játékára.
"Első voltam én a harczon, Jól tudjátok! Utolsónak mért hogy éppen Most hagyátok?... Jól van igy is! mindenütt csak Azt kerestem, Hogyha esem, óh szabadság Érted essem!"
S bátran fellép, égi fény gyúl Hős szemében... De a hóhér reszket, sápad Félelmében. "Bátrodjál, szegény pára! Mit félsz nálam? Jól vigyázz! hogy föl ne borzold A szakállam!"
Olyan vígan megy, mintha menne Vigalomba, Nem rabszolga-kézzel ásott Sirhalomba; Mintha mi sem vonzaná e Föld határán. S bus hazáját váltaná meg Vére árán.
És repiti szellemét az Angyal szárnya, S a kinyilt menny becsukódik Ő utána, Arad felett zajlik sűrű Őszi felleg, Benne vihar, benne villám Harczra kelnek.
Aradi vár! Aradi vár! Halál völgye, Honszeretet, vértanúság Szentelt földje! Viruljanak környékeden Vérvirágok; Örök emlék s hála könnyét Sirni rájok!
Lévay József
Tweet Megosztás Facebook-on Megosztás LinkedIn-en Vissza