Lévay József nyomdokain
2018. november 17-én (szombaton) 10.00 órától – a Lévay-napok programsorozat keretein belül – a költő emlékének tiszteletére kiírt amatőr versíró pályázat eredményhirdetését tartották meg a nevét viselő Városi Könyvtárban.
A Sajószentpéteri Lévay József Városi Könyvtár és a Sajószentpéteri Irodalmi Kör ez évi, a sorban már harmadik közös felhívására két kategóriában (tanuló és felnőtt) legfeljebb három alkotást vártak az alkotóktól. Nem használta ki mindenki a lehetőségeket, így végül 13 költő 34 verse került a zsűri elé. Bartkó Erzsébet, Mostisch Viktória és Dubniczky István kazincbarcikai költő először egymástól függetlenül értékelték a jeligével beérkezett pályaműveket, majd ezek alapján már közösen választották ki egy-egy pályázó anyagából az általuk legerősebbnek gondolt verset. Végül ezeket vetették össze az alábbi szempontokat figyelembe véve: a témaválasztás eredetisége, a vers hitelessége, tudatossága; a versforma helyes használata, a költői képek, alakzatok erőssége; képes-e vele élményt adni, és milyen érzéseket vált ki az olvasóból. Mivel a bölcsek szerint az ízlésről nem kell vitatkozni, minden értékelés egy kicsit szubjektív. Szerencsére most is mindegyik alkotásban találtak nagyon értékes gondolatokat, megoldásokat.
A zsűri az általános értékelés után egyénenként is jellemzett minden alkotót, és a legerősebbnek tartott versét, ezek részleteinek, vagy az egész versnek elhangzása után végül megállapítottak egyfajta sorrendet.
Tanuló kategóriában I. helyezett lett Marek Viktória, aki ezekben a napokban több területen is megmérette tehetségét: a szavaló versenyen is jól szerepelt, és a gyermek rajz-grafika pályázaton is dobogón végzett. Verseit meghallgatva a győzelem értékéből semmit sem von le, hogy sajnos idén más pályázó nem jelentkezett ebből a korosztályából. Reméljük, tőle majd kedvet kapnak kortársai is.
Felnőtt kategóriában Kiss Barnabás – Szolnoki Enikő – Kádas János sorrend alakult ki a virtuális dobogón, különdíjat kapott Kiszely Józsefné és Bercsényi Petra, valamint dicséretben részesült Szőke Éva és Smalkó Jenő.
Dubniczky István összegző gondolatként feltett kérdését („mi is a vers?”) azon nyomban meg is válaszolta: „a lélek eleven tükörképe, és ha sikerül életre hívni, elvarázsol, magával ragad, általa képes vagy úgy láttatni a világot, ahogyan te látod. Örökös lelki társakat, valódi közösségeket képes létrehozni. Ez a legtöbb, amit az ember tehet a magunkra maradás, a magány, az elkülönülést okozó látszat-társadalmak embertelen folyamatai, az egó, a hatalom, a pénz hódításai ellen.”
Szombaton délelőtt az alkalmi kis közösség jó hangulatú találkozóján sokan most először osztották meg gondolataikat a többiekkel, de a korábbiak közül többen is távol maradtak. Most újra kiderült, hogy városunkban és környékén nagyon sok tehetséges ember él, csak meg kell találni a lehetőséget, hogy ezt be is mutathassák. Mert az embernek szüksége van társakra, egymásra, az értelemre, az érzelemre, a szóra, a jóra.
Életét ismerve, ezt Lévay József egykor ugyanígy érezte és vallotta.
Az alábbi mini antológiából ízelítőt kaphatnak a beküldött pályamunkákból:
Marek Viktória: Az űrről
Vajon, milyen lehet az űrben és a Holdon?
Ezen a kérdésen már régóta gondolkodom.
Annyi dolog jutott már eszembe,
Felsorolom hát nektek most ezeket:
Kezdjük ott, hogy milyen lehet egy űrhajó,
Szkafanderbe öltözni biztos csudajó!
Más bolygókra ellátogatni,
Új érdekes lényeket megismerni.
Vajon a Holdon is élnek emberek?
Vagy ott a bolygókat űrlények vették körbe?
És a fekete lyuk tényleg fekete?
Bárha tudnám, hogy mi van ott benne!
Megismerném a galaxisokat,
Mert már olvastam róluk eléggé sokat.
Hozzáérnék a nap sugaraihoz,
Ami, akár világít az égen most.
Gondolataimat abbahagyom.
Kérdéseimet nem folytatom,
Mert még van belőlük rengeteg.
Hogy ha majd én felnövök, az űrbe, bizony felmegyek!
Kiss Barnabás: Őszi dal
Szél nyargal a néma tájon,
hátra sem néz, hogy ne fájjon:
elrepült a forró nyár.
rozsdafarkú kis barátom
didereg egy száraz ágon,
holnap ő is messze száll.
Dér szökött a kerti fára,
lombja hullik nemsokára,
száll a széllel száz levél,
csontváz már csak koronája,
rozsdabarna új ruhája
táncra perdül, s földet ér.
Elfáradt a Nap sugára,
kósza fénye arany sárga,
homlokomra csókja hull,
elnémult a csalit mára,
útra kész a kismadárka,
együtt sírunk szótlanul.
Itt hagytak az édes álmok,
porba hulltak a virágok,
elrepült egy újabb nyár,
szél nyargal a néma tájon,
hátra fordul, csakhogy fájjon:
életem már őszre jár.
Szívemben a bánat gyásza,
álmaim a csend vigyázza,
fáradt testem lázban ég,
nyílik tavasz új virága,
lelkem rezdül most imára:
alkonyom, ne szállj le még!
Köd borul a vén Sajóra,
fátylat terít le a tóra,
hűvös könnye számra ég,
késő este, nyugovóra
ne hallgass a harangszóra,
lesz még holnap, s kék az ég!
Szolnoki Enikő: Színek
Színekkel játszadoztam,
Kékkel, zölddel, sárgával,
Majd barnával, pirossal,
De egy sem adta vissza
Az érzelmet…
Mindegyik hasonlított:
A sárga boldog szín volt,
Pont mint a mosolyod,
De valami hiányzott -
A nevetés…
A „barna” a szemed volt;
Sötét, mégis világos,
Tiszta, mégis zavaros –
De valami hiányzott –
Tán érzések…
A kék oly világos lett,
Mint felhőtlen ég színe,
Ragyogott, mint a tenger
Hullámai holdfényben –
De lelketlen…
A rét sem ilyen tarka;
Nem ennyire zöld és vad,
Mint ecsetem vonása,
Mégis gyöngyözően hat –
De nem egész…
A tűz lángjaivá vált
A rejtélyes piros árny,
S mások szerint ez varázs,
De szerintem hibázás –
Nincs szenvedély…
Hiányzott a nevetés,
A zöld sosem lett egész,
És lelketlen lett a kék,
A piros nem szenvedély,
S a barnában nem volt érzés.
Nem tudtam a színekkel
Lefesteni az érzést,
Ami átjárja a testem
S szárnyalón boldog lelkem –
Mert ilyen a szerelem.
Kádas János: Negyven fölött
Negyven év után már
fakulnak a színek
fáj már a derék
fogy az illúzió
A kamasz lánykák
csókolommal köszönnek
s ha van hely a buszon
leülni jó.
Kiszely Józsefné: A hűtlenek
Éreztem a didergést egy hűvös éjjelen,
amikor magzatpózban talált rám a félelem,
hogy vissza nem jössz már hozzám,
apró gyöngycseppeket varázsolni rám,
pedig ruhámat is csak neked vetettem le,
csak neked hagytam cirógatni bőrömet,
és amikor lehunytam szemem,
szinte láttam, ahogyan táncolok veled,
arcomat feléd fordítottam,
s nevetve vallottam boldog szerelmet…
Szeretlek, Nyár!
Ó, te hűtlen, mégis itt hagytál!
Menj csak, majd találok mást a szívemnek,
menj, vidd magaddal mindazt, ami zöld,
majd keresek szebbet, színesebb ruhába öltözött, nagy szerelmet,
olyat, mint az Ősz!
S itt van, először észre sem vettem,
bőröndjében köddel, lopakodva érkezett,
próbálta a nap sugarait nyári köntösbe burkolni,
de az már végérvényesen odaveszett.
Pajzán volt az Ősz, huncutul, szél szárnyán nyargalászott
és vetkőztette pőrére a fákat,
de rám kabátot adott, ne fázzak,
reszkető lelkemre színeket varázsolt, legalább százat.
Majd belenézett mind a két szemembe,
és azok kedvéért ezerszínűre festette a tájat,
ránéztem, Ő átkarolt lassan,
majd pörögve a széllel keltette bennünk életre a vágyat.
Aztán Ő is elment, vitte magával a gyümölcsök illatát,
menj csak, menj, hisz úgyis tudom, hozzám mindig visszajársz…
Majd egyszer én is szárnyra kelek, és egyszer itt engem nem találsz…
hűtlenségemnek oka lesz,
hogy hová mentem, s miért?
…kérdezd a halált…
Bercsényi Petra: Boros/pohár
Félig telt poharam
bámulom.
Vörösbor.
Pillantások
nélkül, meredten ülök egy
megroskadt széken.
Te jársz a fejemben.
Most is.
Könnyed szellő fújja
arcomat, mely magával
hozza melengető hangodat.
Szomjazom.
Kortyolgatok.
Nem a bort kívánom, hanem
a tőle fakadó
képzetet, ami elém tár
Téged, vagyis a végzetet.
Félig üres poharamra
vetem szemeim.
Hosszasan nézem…
s arcod méginkább
lelkembe vésem.
Leesik a pohár,
darabokra törik,
felriadok,
-kapkodok a levegő után-,s
azt érzem e borban megfulladok.
Vagy talán nem is a bor mámora
szédít el oly nagyon…?!
Hanem ezt is Te teszed, oh
Te…
ez’ őszi hónapban egy
őszi napon.
Szőke Éva: Másik felem
Másik felem hova lett?
Fényösvényen elszelelt.
Csorbult lelkem itt maradt,
Mint egy száraz fadarab.
Nem tudok már gurulni,
Önfeledten kacagni.
Felborult az egész világ,
Fél élettel mi vár reám?
Szerető karok ölelnek.
Mankót tesznek kezembe.
Egyenesen állj!
Nyílik még számodra virág.
Lassan majd dereng a fény,
Tünedezik a sötétség.
Talán még gurulni is fogok,
Ha angyaloktól szárnyakat kapok.
Smalkó Jenő: Lélekrajz
Szemednek pupillája,
Pupilládnak tágulata,
Tágulatnak üzenete,
Üzenetben szíved,
Szívedben a lelked,
Lelkedben a szerelmünk.
Szerelmünk a lelkemben,
Lelkem a szívemben,
Szívem az üzenetben,
Üzenete tágulatnak,
Tágulata pupillámnak,
Pupillája szememnek.
Szemed szép a szememben,
Pupillád tágul, üzen nekem:
Enyém a szíved, enyém a lelked,
Nem vagyunk, mások: Egyek!
Simon-Olárnyik Renáta: Gyújts egy gyertyát
Gyújts egy gyertyát azokért,
akik nincsenek itt,
kiket a halál szele
messzire elvitt.
Gyújts egy gyertyát azokért,
kiket úgy szerettél,
s kiket szíved mélyén
kincsként rejtegettél.
Gyújts egy gyertyát azokért,
kiket megsirattál,
kiktől az életben
sosem búcsúztál.
Pazsák Nikolett: Gondolatok
Alszol drága kislány, de miről álmodhatsz?
Amikor ébren vagy miket is gondolhatsz?
Ártatlan kis lelkem, arcodon kis mosoly,
A világ gondjain Te még nem bosszankodol.
Mit gondolsz az emberekről? Megismered őket?
Tudod-e, hogy Én ki vagyok? Ki világra hozott Téged.
Itt van a Te apukád is. Ismered a hangját?
Aludj szépen kicsi kincsem, majd mi vigyázunk Rád.
Komjáti Zsolt: Könyörgés
Vigyázz reám oly nagy hatalmaddal, Istenem,
ha a kínzó, s csalfa Vágy hirtelen elsodorna engem!
Őriző szemed mindig tartsd rajtam,
hisz ez földi életemet Tőled kaptam!
Vigyázz reám Istenem, ha rabul ejt a Gonosz,
figyelj reám, s lelkembe bátorságot, reményt hozz!
Őrizz meg engem a galád és gyarló bűnöktől,
tisztítsd meg a szívem mindenféle szennytől!
Kísérjen őriző szemed a Szeretet dicső fénye felé engem,
s ne legyen égető kín, s oly üres szív énbennem!
Add méltó áldásod hosszú, boldog földi életemre,
és ne legyen komor sötétség megfáradt lelkembe’!
Hulyák Gábor: Új világ
Kaparja torkom rég a szmogos levegő,
Patakokban folyik az olaj, mi szennyező.
Szemétszigetek úsznak szerte az óceánokon,
Az ember a király a szemétrakásokon.
Zöld szőnyegként borítottak mindent erdeink,
Halálos nyugalom honol más termőföldjein.
Pazarlunk, szennyezünk, ilyen az ember,
Lakhelyünk nem más, mint a betontenger.
Nincs a Földön hely, hol az ember nem járt,
Mindenhol ott is hagyja a lába nyomát.
Új istenünk van, minek neve Pusztulás,
Ezt hozta el számunkra az áldott Tudás.
Kiss Barnabás
Tweet Megosztás Facebook-on Megosztás LinkedIn-en Vissza