2021. február 23. (kedd) 09:46
„Cseke, 1823. január 22.” Ez olvasható a reformkor egyik legnagyobb költője, Kölcsey Ferenc (1790–1838) „Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból” című versének kéziratán. A Himnusz 1903-ban vált törvény által is a magyarok nemzeti imádságává. A vers születésének tiszteletére, Farsang Árpád zongoraművész ötlete nyomán 1989 óta a kézirat letisztázásának dátumára - a Himnusz születésnapjára - emlékezve január 22-én ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját.
Kölcsey Ferenc, de talán a reformkor legnagyobb hatású verse, a Himnusz (abban az időben elfogadott latinos helyesírással: Hymnus) 1832-ben jelent meg Kisfaludy Károly Aurora című folyóiratában. Bartay Andrásnak, a pesti Nemzeti Színház igazgatójának úgy gondolta, hogy a magyaroknak is legyen néphimnusza. Vörösmarty Mihály Szózatának Egressy Béni által történt sikeres megzenésítése (1843) után pályázatot hirdetett meg Garay János Regélő Pesti Divatlapjának 1844. március 3-i számában: „meggyőződése az, hogy a’ nemzeti színház’ köréhez tartozik költőink jelesebb lyrai költeményeinek becsét minél inkább emelni, terjedését és életbe jutását a’ nemzetben elösegitni, ’s ezt leginkább elérhetőnek véli, ha az illy költemények ének- és zenére tétetnek, ’s ezt évenként tenni szándékozván, ez évben ismét 20 arany pálya dijt tűz ki a’ legjobb népmelodiáért — Kölcsey Ferencz koszorús költőnk’ Hymnusára’ ének és zenekarra téve. Ezen Hymnus olvasható Kölcsey öszves munkáinak I. kötete’ 113dik lapján…beküldésének határnapja 1844. május 1ső napja…”)
A pályázatot „Itt az írás forgassátok,/ Érett ésszel, józanon. Kölcsey” jeligéjű munkájával Erkel Ferenc nyerte meg, és az általa vezényelt művet, a hat dicséretet kapott pályaművel – közötte a Szózat megzenésítésével korábban első díjat nyert Egressy Béniével – együtt elsőként a Nemzeti Színház mutatta be 1844. július 2-án, majd július 9-én is. Első alkalommal pedig az Óbudai Hajógyárban az év augusztus 10-én, a Széchenyi gőzös vízre bocsátása alkalmából énekelték el.
Dohnányi Ernő 1938-ban ezt átdolgozta, ezzel nyerte el a ma is ismert formáját. A NOB az olimpiai éremátadásokon a zászlófelvonással összehangolva 60-90 másodpercben korlátozza a himnuszok hosszát, ehhez igazodva 2013-ban a Dohnányi féle Himnuszt áthangszerelték. Somogyváry Ákos karnagy (Erkel szépunokája) a MÁV Szimfonikus Zenekarral készített egy gyorsabb, kevésbé szomorú változatot, amely még közelebb is áll az eredetihez.
A kéziratcsomagnak - amelybe Kölcsey folyamatosan másolta be verseinek tisztázatát (nem végleges változatok, néhol még javításokat tartalmaznak), és 1823. január 22.-én Szatmárcsekén a Hymnus is bele került – az 1830-as évek végén egy évszázadnyi időre nyoma veszett.
Kölcsey kéziratanyagának jelentős részéről úgy rendelkezett, hogy arra a Kölcsey Kálmán nevű unokaöccsére hagyományozza, akihez intelmeit, mint szellemi végakaratát a Parainesist is intézte. A költő halála után nem sokkal (még 1838. év végén) a kézirat csomag megvásárlásáról a Magyar Tudományos Akadémia és a kiskorú örökös édesanyja, özvegy Kölcsey Ádámné Szuhány Josephne között megkezdődtek a tárgyalások. Kölcseynek leghívebb ifjúkori barátja, a szintén Kazinczy pesti baráti köréhez tartozó Szemere Pál is szívén viselte a kéziratok sorsát, és tudta azt is, hogy milyen anyagi értékkel bír. Talán éppen ezért akadtak el a tárgyalások az Akadémiával, vagy amiatt, hogy a kor legjelentősebb kiadója Heckenast Gusztáv szintén vásárlási ajánlatot tett, tény, hogy az továbbra is a család birtokában maradt. A hagyaték a következő évtizedekben több részre szakadt, ebből kerültek dokumentumok az Akadémia és a Széchényi Könyvtár tulajdonába, de az értékes verskéziratok egy kötege –benne a Hymnussal - a család tulajdonában maradt.
Annyi bizonyos, hogy a Miskolczy család tulajdonába kerülve öröklődött László Magdáig, akinél 1944 nyarán bukkant fel. Erről az Új Magyarság hasábjain Papp Viktor adott hírt, amit utána a Nagyvárad című lap is közölt. Papp Viktor zeneesztétaként Erkellel foglalkozott, ennek kapcsán egyszer egy társaságban beszélgetve egy hölgy megkérdezte tőle, vajon miért nem közli a Himnusz eredeti kéziratát. Papp Viktor azt felelte: a válasz egyszerű, hiszen nincs meg, majd hozzátette, Kölcsey kortársait kivéve senki nem látta a kéziratot. A társaság egy lelkes tagja megjegyezte, ő bizony László Magda úrhölgy lakásán látta az eredeti kéziratot. Papp Viktor felkereste a hölgyet, megnézte a kéziratot, amelyről kiderült, hogy valóban az eredeti Himnusz. László Magda, Kölcsey oldalági leszármazottja 1944 nyarán megőrzésre helyezte el a pótolhatatlan kéziratot az Országos Széchényi Könyvtárban, ahol most is őrzik. A gyűjteményükben ugyanis vannak dokumentumok is, melyek nem a Könyvtár tulajdonát képezik, a Hymnus kézirata ezek közé tartozik. A tulajdonos család a nemzeti ereklye megőrzése iránti felelősségtől indíttatva egykori döntését megerősítve 2017. július 3-án ünnepélyesen aláírta a megújított Letéti szerződést.
A kéziraton látható „szélbeégések” igazából nem égésnyomok, szakértők megállapítása szerint a „bolyongása” közben valahol savas tinta ömölhetett a papírra, és annak marása hagyott ilyen nyomot rajta.
A Himnusz kéziratának története
„Cseke, 1823. január 22.” Ez olvasható a reformkor egyik legnagyobb költője, Kölcsey Ferenc (1790–1838) „Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból” című versének kéziratán. A Himnusz 1903-ban vált törvény által is a magyarok nemzeti imádságává. A vers születésének tiszteletére, Farsang Árpád zongoraművész ötlete nyomán 1989 óta a kézirat letisztázásának dátumára - a Himnusz születésnapjára - emlékezve január 22-én ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját.
Kölcsey Ferenc, de talán a reformkor legnagyobb hatású verse, a Himnusz (abban az időben elfogadott latinos helyesírással: Hymnus) 1832-ben jelent meg Kisfaludy Károly Aurora című folyóiratában. Bartay Andrásnak, a pesti Nemzeti Színház igazgatójának úgy gondolta, hogy a magyaroknak is legyen néphimnusza. Vörösmarty Mihály Szózatának Egressy Béni által történt sikeres megzenésítése (1843) után pályázatot hirdetett meg Garay János Regélő Pesti Divatlapjának 1844. március 3-i számában: „meggyőződése az, hogy a’ nemzeti színház’ köréhez tartozik költőink jelesebb lyrai költeményeinek becsét minél inkább emelni, terjedését és életbe jutását a’ nemzetben elösegitni, ’s ezt leginkább elérhetőnek véli, ha az illy költemények ének- és zenére tétetnek, ’s ezt évenként tenni szándékozván, ez évben ismét 20 arany pálya dijt tűz ki a’ legjobb népmelodiáért — Kölcsey Ferencz koszorús költőnk’ Hymnusára’ ének és zenekarra téve. Ezen Hymnus olvasható Kölcsey öszves munkáinak I. kötete’ 113dik lapján…beküldésének határnapja 1844. május 1ső napja…”)
A pályázatot „Itt az írás forgassátok,/ Érett ésszel, józanon. Kölcsey” jeligéjű munkájával Erkel Ferenc nyerte meg, és az általa vezényelt művet, a hat dicséretet kapott pályaművel – közötte a Szózat megzenésítésével korábban első díjat nyert Egressy Béniével – együtt elsőként a Nemzeti Színház mutatta be 1844. július 2-án, majd július 9-én is. Első alkalommal pedig az Óbudai Hajógyárban az év augusztus 10-én, a Széchenyi gőzös vízre bocsátása alkalmából énekelték el.
Dohnányi Ernő 1938-ban ezt átdolgozta, ezzel nyerte el a ma is ismert formáját. A NOB az olimpiai éremátadásokon a zászlófelvonással összehangolva 60-90 másodpercben korlátozza a himnuszok hosszát, ehhez igazodva 2013-ban a Dohnányi féle Himnuszt áthangszerelték. Somogyváry Ákos karnagy (Erkel szépunokája) a MÁV Szimfonikus Zenekarral készített egy gyorsabb, kevésbé szomorú változatot, amely még közelebb is áll az eredetihez.
A kéziratcsomagnak - amelybe Kölcsey folyamatosan másolta be verseinek tisztázatát (nem végleges változatok, néhol még javításokat tartalmaznak), és 1823. január 22.-én Szatmárcsekén a Hymnus is bele került – az 1830-as évek végén egy évszázadnyi időre nyoma veszett.
Kölcsey kéziratanyagának jelentős részéről úgy rendelkezett, hogy arra a Kölcsey Kálmán nevű unokaöccsére hagyományozza, akihez intelmeit, mint szellemi végakaratát a Parainesist is intézte. A költő halála után nem sokkal (még 1838. év végén) a kézirat csomag megvásárlásáról a Magyar Tudományos Akadémia és a kiskorú örökös édesanyja, özvegy Kölcsey Ádámné Szuhány Josephne között megkezdődtek a tárgyalások. Kölcseynek leghívebb ifjúkori barátja, a szintén Kazinczy pesti baráti köréhez tartozó Szemere Pál is szívén viselte a kéziratok sorsát, és tudta azt is, hogy milyen anyagi értékkel bír. Talán éppen ezért akadtak el a tárgyalások az Akadémiával, vagy amiatt, hogy a kor legjelentősebb kiadója Heckenast Gusztáv szintén vásárlási ajánlatot tett, tény, hogy az továbbra is a család birtokában maradt. A hagyaték a következő évtizedekben több részre szakadt, ebből kerültek dokumentumok az Akadémia és a Széchényi Könyvtár tulajdonába, de az értékes verskéziratok egy kötege –benne a Hymnussal - a család tulajdonában maradt.
Annyi bizonyos, hogy a Miskolczy család tulajdonába kerülve öröklődött László Magdáig, akinél 1944 nyarán bukkant fel. Erről az Új Magyarság hasábjain Papp Viktor adott hírt, amit utána a Nagyvárad című lap is közölt. Papp Viktor zeneesztétaként Erkellel foglalkozott, ennek kapcsán egyszer egy társaságban beszélgetve egy hölgy megkérdezte tőle, vajon miért nem közli a Himnusz eredeti kéziratát. Papp Viktor azt felelte: a válasz egyszerű, hiszen nincs meg, majd hozzátette, Kölcsey kortársait kivéve senki nem látta a kéziratot. A társaság egy lelkes tagja megjegyezte, ő bizony László Magda úrhölgy lakásán látta az eredeti kéziratot. Papp Viktor felkereste a hölgyet, megnézte a kéziratot, amelyről kiderült, hogy valóban az eredeti Himnusz. László Magda, Kölcsey oldalági leszármazottja 1944 nyarán megőrzésre helyezte el a pótolhatatlan kéziratot az Országos Széchényi Könyvtárban, ahol most is őrzik. A gyűjteményükben ugyanis vannak dokumentumok is, melyek nem a Könyvtár tulajdonát képezik, a Hymnus kézirata ezek közé tartozik. A tulajdonos család a nemzeti ereklye megőrzése iránti felelősségtől indíttatva egykori döntését megerősítve 2017. július 3-án ünnepélyesen aláírta a megújított Letéti szerződést.
A kéziraton látható „szélbeégések” igazából nem égésnyomok, szakértők megállapítása szerint a „bolyongása” közben valahol savas tinta ömölhetett a papírra, és annak marása hagyott ilyen nyomot rajta.
Kiss Barnabás
Tweet Megosztás Facebook-on Megosztás LinkedIn-en Vissza