2021. augusztus 3. (kedd) 06:30
Lassan negyedszázada találkoztunk először: a levéltárban keresett meg, mert a Sajószentpéter területén lévő régészeti lelőhelyekről akart beszélgetni velem. Pár nap múlva már együtt jártuk végig ezeket a helyeket. Majd egy tényleg őrült időszak következett: éveken keresztül minden szabad percünkben terepen voltunk, középkori faluhelyeket azonosítottunk, ős- és újkőkori, bronz- és vaskori telepeket fedeztünk fel szerte a megyében. Közben rengeteget beszélgettünk, nagy hatással volt rám természetes intelligenciája, képessége, hogy észrevegye az értéket dokumentumokban, tárgyakban, emberekben. Nem túlzás, barátok lettünk.
Bántotta, hogy fiatal korában nem adatott meg neki a tanulás lehetősége, de sikerült rábeszélni, hogy tegyen egy kísérletet. A körülmények miatt csak a történelem szak nappali tagozatára jelentkezhetett, de vállalta és felkészült a felvételire. Nem félt beülni a frissen érettségizettek közé és sikerrel is járt, végre elkezdhette az egyetemet. A történelem szak mellett a muzeológia és a régészet szakirányt is elvégezte. Érdekes volt látni, milyen rövid idő kellett ahhoz, hogy tanárai inkább a kollégát, semmint a tanítványt lássák benne.
Aztán sok dolog változott, de minden az élet rendjének megfelelően. Családja lett, megszületett imádott kislánya. Régiségkereskedést nyitott, járta a régiségvásárokat. Nem jutott már idő terepre menni, de sokat üldögéltem a boltjában, figyeltem, ahogy az emberekkel bánik, s ha megtehettem, vásároltam tőle könyveket, képeket, szép tárgyakat.
Ami mindig nagyon fontos volt a számára: szülővárosa történetének dokumentálása. Időt és fáradságot nem kímélő utánajárással hagyatékokat szerzett meg, de nem sajnálta a pénzt az interneten felbukkanó képeslapokra, fényképekre sem. Olyan gyűjteményt állított így össze, amely párját ritkítja és megkerülhetetlen, ha valaki a város történetét vagy annak egy szűkebb szeletét be akarja mutatni. Amíg a betegsége engedte, a hegyet, a pincéket járta és fotózta. Nagy álma volt, hogy létrehozhasson és kezelhessen egy helytörténeti gyűjteményt, s nagy bánata, hogy ez nem sikerült.
Eljött aztán az az idő is, amikor úgy látta, már hasznosítani tudja az összegyűjtött anyagot és a felhalmozott tudást. Ő írta meg a Sajószentpéter története 1. kötetében a régészeti fejezetet és nagyon jó munkát végzett. De foglalkozott 1956 helyi eseményeivel is, hogy kisebb-nagyobb írásairól ne is szóljak. Két, főleg az ő gyűjteményén alapuló kötet összeállításában együtt dolgoztunk és erre a munkára mindketten büszkék voltunk.
És most azzal kell szembesülni, hogy eddig tartott: elmentél, Tamás, s túl korán hagytad itt ezt a földi világot. De nem haltál meg egészen, tovább élsz munkáidban és emlékezetünkben. Az ókoriak úgy tartották, hogy az hal meg, akinek a nevét elfelejtik – a te nevedet azonban soha nem fogjuk elfelejteni.
In memoriam Szűcs Tamás
Lassan negyedszázada találkoztunk először: a levéltárban keresett meg, mert a Sajószentpéter területén lévő régészeti lelőhelyekről akart beszélgetni velem. Pár nap múlva már együtt jártuk végig ezeket a helyeket. Majd egy tényleg őrült időszak következett: éveken keresztül minden szabad percünkben terepen voltunk, középkori faluhelyeket azonosítottunk, ős- és újkőkori, bronz- és vaskori telepeket fedeztünk fel szerte a megyében. Közben rengeteget beszélgettünk, nagy hatással volt rám természetes intelligenciája, képessége, hogy észrevegye az értéket dokumentumokban, tárgyakban, emberekben. Nem túlzás, barátok lettünk.
Bántotta, hogy fiatal korában nem adatott meg neki a tanulás lehetősége, de sikerült rábeszélni, hogy tegyen egy kísérletet. A körülmények miatt csak a történelem szak nappali tagozatára jelentkezhetett, de vállalta és felkészült a felvételire. Nem félt beülni a frissen érettségizettek közé és sikerrel is járt, végre elkezdhette az egyetemet. A történelem szak mellett a muzeológia és a régészet szakirányt is elvégezte. Érdekes volt látni, milyen rövid idő kellett ahhoz, hogy tanárai inkább a kollégát, semmint a tanítványt lássák benne.
Aztán sok dolog változott, de minden az élet rendjének megfelelően. Családja lett, megszületett imádott kislánya. Régiségkereskedést nyitott, járta a régiségvásárokat. Nem jutott már idő terepre menni, de sokat üldögéltem a boltjában, figyeltem, ahogy az emberekkel bánik, s ha megtehettem, vásároltam tőle könyveket, képeket, szép tárgyakat.
Ami mindig nagyon fontos volt a számára: szülővárosa történetének dokumentálása. Időt és fáradságot nem kímélő utánajárással hagyatékokat szerzett meg, de nem sajnálta a pénzt az interneten felbukkanó képeslapokra, fényképekre sem. Olyan gyűjteményt állított így össze, amely párját ritkítja és megkerülhetetlen, ha valaki a város történetét vagy annak egy szűkebb szeletét be akarja mutatni. Amíg a betegsége engedte, a hegyet, a pincéket járta és fotózta. Nagy álma volt, hogy létrehozhasson és kezelhessen egy helytörténeti gyűjteményt, s nagy bánata, hogy ez nem sikerült.
Eljött aztán az az idő is, amikor úgy látta, már hasznosítani tudja az összegyűjtött anyagot és a felhalmozott tudást. Ő írta meg a Sajószentpéter története 1. kötetében a régészeti fejezetet és nagyon jó munkát végzett. De foglalkozott 1956 helyi eseményeivel is, hogy kisebb-nagyobb írásairól ne is szóljak. Két, főleg az ő gyűjteményén alapuló kötet összeállításában együtt dolgoztunk és erre a munkára mindketten büszkék voltunk.
És most azzal kell szembesülni, hogy eddig tartott: elmentél, Tamás, s túl korán hagytad itt ezt a földi világot. De nem haltál meg egészen, tovább élsz munkáidban és emlékezetünkben. Az ókoriak úgy tartották, hogy az hal meg, akinek a nevét elfelejtik – a te nevedet azonban soha nem fogjuk elfelejteni.
Tóth Péter
Tweet Megosztás Facebook-on Megosztás LinkedIn-en Vissza