Elment a királynő
Sajószentpéter gyászol. 2024. március 13-án a város sportélete egy újabb legendáját veszítette el: életének 71 éves korában elhunyt az egykori Borsodi Bányász Sportegyesület női kézilabda csapatának kimagasló játékosegyénisége, csapatkapitánya, a klubhűség mintaképe Bodnár Sándorné (született Sikur Jolán).
Sok-sok víz lefolyt már azóta a Sajón, amikor a sajószentpéteri 1. Számú Általános Iskola testnevelő tanára, Sólyom Edit felfigyelt arra, hogy az egyik - kortársainál kicsit magasabbra nőtt - 12 éves kislány tanítványa nagyon ügyesen bánik a labdával. Igyekezett hát afelé terelgetni őt, hogy jelentkezzen a Borsodi Bányász kézilabda csapatánál. Nem kellett sokat győzködni, szerencsét próbált, és a szakemberek is felfedezték a benne rejlő tehetséget, a társak pedig fiatal kora ellenére hamar befogadták maguk közé. Nyolcadikosként már az NB II-ben stabil játékos, kezdő csapattag (!). A miskolci közgazdasági középiskolában aztán Szurdoki Zoltán (aki később rövid ideig a Bányász edzői tisztét is ellátta) külön foglalkozott vele, és tovább csiszolgatta a kezei közé került gyémántot…
Jolika szinte gyerekként vezéregyéniségévé vált a csapatnak, hiszen fehér hollónak számított akkor a mezőnyben a bal kezes játékos, és magas átlövő, aki felugrásaival szinte a védők fölé nőtt. Sőt még (a szakzsargont idézve) „olvasta is a kézilabdát”, így edzőivel új és újabb, testre szabott figurákkal lepte meg az ellenfeleit. Ettől kezdve eredményességével szinte egyedül vitte a hátán a Bányászt, a csapat góljainak nagy részét szerezve több alkalommal lett a megyei, az NB I B gólkirálynője, sőt 1977-ben a legjobbak között, a válogatott nagy nevű bombázóit megelőzve is megismételte ugyanezt, miután 1974-ben sporttörténelmet írva a kis bányásztelepülés csapata hat év NB I B-s élet után felkerült az élvonalba. Amelyben vitathatatlanul nagy szerep jutott neki. [Erről egy beszélgetésünk alkalmával a rá jellemző szerénységgel csak annyit mondott: „Az igazi titok az volt, hogy csapat voltunk, csupa nagy betűvel! Mi talán fel sem fogtuk igazán, hogy élsportolók vagyunk, egyszerűen csináltuk azt, amit a legjobban szerettünk: játszottunk önmagunkért, egymásért és a nagyon lelkes hazai közönségen át egyben a településünkért is. Egy ilyen kis vidéki csapatnak ez volt az igazi ereje. Mi is addig voltunk igazán jók, míg a hazai meccseinket a péteri oroszlánbarlangban játszhattuk. Talán ezért sem igazoltam el máshová, pedig számtalan hazai és külföldi csapat is szívesen látott volna soraiban.”]
1981-ben (szülés miatt) a tavaszi fordulókban dobott 95 góllal szülési szabadságra vonult, majd 16 év játék után 1981. október 15-én ünnepélyes keretek között végleg elbúcsúztatták a Borsodi Bányászból.
2024. március 12-től pedig már az égi bányászcsapat tagjaként ontja a balkezes átlövés-gólokat, és várja, hogy nagy-nagy álma végre teljesüljön: sajószentpéteri játékosként magára ölthesse a magyar válogatott meggypiros-fehér-zöld mezét. Amelyet – mi jól tudjuk – idelenn is megérdemelt volna.
A család, és a sajószentpéteri római katolikus egyházközség – melynek földi élete végéig aktív tagja volt - fájdalmában osztozva emlékét örökre megőrizzük, nyugodjon békében!
Kiss B.
Tweet Megosztás Facebook-on Megosztás LinkedIn-en Vissza