Erdélyi kirándulás a Határtalanul program keretében

A Sajószentpéteri Kossuth Lajos Általános Iskola HAT-KP-1-2024/1-000956 számmal pályázatot nyújtott be a Miniszterelnökség Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárságára, hogy a Határtalanul program Tanulmányi kirándulás hetedikeseknek keretében a hetedik osztályosok erdélyi kirándulását támogassa. A Miniszterelnökség Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárságára támogatásra javasolta, amely alapján a Bethlen Gábor Alap felett rendelkező Bizottság a pályázatot pozitívan bírálta el.  6 990 250  Ft-tal támogatta iskolánk 5 napos erdélyi kirándulásának lebonyolítását. A tavaszi szünet napjai nagy várakozással teltek, ugyanis az utolsó napon vette kezdetét 5 napos „mininyaralásunk” Erdélybe. Három iskola 44 tanulója és nevelői indultak a hosszú útnak hajnali 5 órakor a sajószentpéteri Penny parkolójából. Az út gyorsan és nyugalomban telt el, a határ átlépése után az első megállóhelyünk a méltán híres Nagyvárad volt. Feltérképeztük a székesegyház barokk stílusjegyeit, megtekintettük a park ritka növényeit, valamit megtudtuk azt is, hogy Nagyvárad Biharország fővárosa. Megnéztük Szent László szobrát és felelevenítettünk néhány legendát vele kapcsolatban. Megemlékeztünk Ady Endréről, aki innen indult Léda oldalán Párizs meghódítására. Következő pihenőhelyünk a Királyhágó volt, ahol megbeszéltük, hogy miért és honnan kapta ezt a nevet, és persze gyönyörködhettünk a páratlan kilátásban. Utazásunk következő állomása Kolozsvár volt, városi sétánkat a Házsongárdi temetőben kezdtük, ahol megemlékeztünk az ide temetett írókról, költőkről, tudósokról. Sétánkat a központ felé folytattuk, a gótikus stílusban épült Szent Mihály templom előtt található Mátyás szoborhoz. Történelmi ismereteinket felidézve végig vettük a Hunyadi család híres tagjait és tetteit. Kolozsvártól már megálló nélkül folytattuk utazásunkat a Nyikómalomfalván lévő a szállásunk felé, ahol vendéglátóink pazar és ízletes vacsorával vártak. Második nap a bőséges és változatos reggeli után Székelyudvarhelyre látogattunk, ahol a székelyek által nagyra tartott uralkodók és művészek mellszobrait vettük szemügyre, majd a református kollégium udvarán gyűltünk össze. Következő állomásunkon, Szejkefürdőn megtekintettük a tavalyi év kitüntetett szabadidős parkját, a Mini Erdélyt. Itt Transsylvania legszebb épületeinek és városainak makettjeit állították ki, amelyet pici vonatokon kanyarogva is megnézhettünk. Ezt egy séta előzte meg a legszékelyebb székely, Orbán Balázs síremlékéhez, amelyhez 16 különböző korú és faragású székelykapun keresztül jutottunk el. Újabb, immár hosszabb utazás után hirtelen tárult elénk Segesvár felénk magasadó középkori városrésze. A macskaköves sikátorokon át a híres órástoronyhoz értünk. Ezzel szemben áll a történelmi Drakula szülőháza, akinek baljós alakját megidézték a középkori épületek, kanyargós, szűk utcácskák. A Fehéregyháza határában lévő Petőfi-emlékműnél elhelyeztük az emlékezés szalagját. Szállásunkra visszaérkezve meleg vacsora várt bennünket, ezt követően játékos beszámolók következtek. Harmadik napunkon az erdélyi hagyományos kézművességgel ismerkedtünk. Megismerhettük a székelykapuk 3 fajtáját, a kapu részeit és a hagyományos minták jelentését és jelentőségét. A helyi fafaragó mester műhelytitkaiba is bepillantottunk, kipróbálhattuk szerszámait, elmesélte, milyen módon, mennyi ideig készítik elő a különböző fafajtákat a faragás előtt. A falu 772 lakosára összesen 173 székelykapu jut, ami lenyűgöző arány.  Busszal mentünk át a közeli Korondra. Zegzugos utcákon kanyarogva érkeztünk a környék egyik legnagyobb méhészetéhez. A hűvös szobában ámulattal hallgattuk, hogy a mézen kívül mennyi hasznos dolog található egy kaptáron belül, hogyan épül fel és működik ez az életközösség. A java ez után következett: 12 féle mézet kóstolhattunk, már aki bírta az édes ízek kavalkádját. Közben-közben, enyhítésképp ízlelhettünk virágport, propoliszt és gyümölcsös mézeket. Aki még a végén is bírta, valódi lépesmézet is kóstolhatott! Szintén Korondon találkozhattunk az egyik legérdekesebb és legritkább szakma még élő és működő képviselőjével: a taplásszal. Talán kevesen hallottak a taplógombáról, amely egy ritka és nehezen fellelhető, nem ehető gombafajta. A század elején még 200 család foglalkozott a taplógomba kikészítésével, mára csak heten maradtak. Speciális eszközökkel meghámozzák, majd felszelik és nyújtják a gombát. Ennek végeredménye egy barna, hihetetlenül finom tapintású anyag, amelyből vasalás és díszítés után sapkákat, táskákat, dísz- illetve használati tárgyakat készítenek. De gyakorlati haszna is nagy: füstjével szúnyogot űzhetünk, a sebre szorítva elállítja a vérzést és fertőtleníti azt. A környéken több sóbánya is működik, a legnagyobb és legismertebb ezek közül a parajdi, következő állomásunk ez volt. Először busszal, majd lépcsősorokon gyalogolva jutottunk a föld gyomrába, ahol lélegzetelállító látvány tárult elénk, egy földalatti világ, lenyűgöző méretekkel. Az állandó 14 Celsius fok mellett érdekes illat volt a barlangrendszerben, amely segít a légúti betegségekben szenvedőkön, de az egészséges ember szervezetére is kedvező hatással van. A felszínre érve visszatértünk Korondra, ahol a sóvágó mester várt bennünket szemléletes és só-elemekben bővelkedő bemutatóval. A Parajdon bányászott sótömbök feldolgozási módozatait és ezek sokszínű felhasználási területét ismertük meg. Az itt bányászott só 84 féle különböző anyagot tartalmaz, amelyek mindegyike kedvező hatással van az emberi szervezet egészséges működésére. Korond a fazekasok települése, rövid szabadidőnkben megcsodáltuk a korongozók csodálatos munkáit. Mai napunk utolsó megállóhelye Farkaslakán volt, Tamási Áron sírhelyénél. A monumentális síremléket írásainak jellegzetes szereplői díszítik. Mellette található az első olyan alkotás, amely a magyar összetartozásnak állít emléket. Mindkét helyen leróttuk tiszteletünket, majd este, a vacsora után színvonalas rajzos ismertetést tartottak a gyerekek az elmúlt napok látni- és tudnivalóiból. Kirándulásunk 4. napján. a távolabb fekvő Gyilkos-tó és a Békás-szoros volt az úticélunk. Körülbelül az út felénél tartottunk pihenőt, a zeteváraljai víztározónál. Káprázatos látványban volt részünk, a tározó közepén magasodó halmocska tükörképe rezzenéstelen képet mutatott a szélcsendes vízen. Útközben, egy éles kanyar után - ezekben bővelkedtünk a 3 órás út során, - még egy valódi medvét is láthattunk viszonylag közelről, amint egy meredek árokba veti magát! Újabb, körülbelül másfél órás utazás után érkeztünk meg a legendás tóhoz. A monda szerint egy Eszter nevű lány baljóslatú szerelméből született az állóvíz, ám a valóságban ismételt földrengések után egy földcsuszamlás zárta el a Békás-patak útját, amely konzerválta a mai is látható állapotában a tóban álló törött fatörzseket. Egy órás séta után a Békás szorosban tettünk rövid kis túrát, amelyet nemcsak a szűk közúton közlekedő kamionok, hanem az eget hasító meredek sziklafalak és az alattunk tátongó szakadék alján zubogó patak is félelmetessé tettek. A Pokol kapuja, tornáca és torka elnevezések jól érzékeltetik azt a lélegzetelállító, de egyszersmind torokszorító érzést, amely elfogja itt az embert. Hazafelé vezető útunk holdbéli tájra is elvitt bennünket: egy kőfejtőnél álltunk meg, amely az út menti szakadékba zuhanva tárult el alattunk. A buszra szállva versenyt hirdettünk vacsora utánra: a mai nap legszebb fotóit kerestük. Ám a díjkiosztóra még várni kellett, mert meglepetés vendégek érkeztek a székelyudvarhelyi Boróka néptáncegyüttes tagjai személyében. Ezzel kezdetét vette egy fergeteges, 1 órás táncest, amelynek végén fáradtan, de önfeledt boldogsággal tapsoltuk meg egymást. A 3 iskola diákjai egymás közt elvegyülve, nevetgélve vonultak szállásukra. Korai ébredés, csomagolás, reggeli, folyamatos ellenőrzések – ezzel telt 5. napunk reggele. A gyerekek ügyesen és gyorsan összepakoltak és máris indulhattunk utolsó előtti erdélyi megállóhelyünk, Szováta felé. A településre érkezve minden csendesen, nyugodtan terült el a káprázó napsütésben. Embert alig látva gyalogosan jutottunk el a híres Medve –tóhoz, amely nevét kiterített medvebőrhöz hasonló alakjáról nyerte. Csendes, mélyzöld tükrén két vadkacsa úszott, rajtuk és rajtunk kívül mást nem láttunk. A rövid ismertetetőből megtudtuk, hogy a heliotermikus tavak hamar pusztulnak, vizük gyorsan és tartósan melegszik fel, az embert magas sótartalma miatt a felszínen tartja és hogy a tó 1875. május 27-én délelőtt 11 órakor keletkezett, amikor is az özönvízszerű esőzések következtében beszakadt a sóhegy, és az alázúduló patakok vize lassan összegyűlt a sómedencében. A sómedence sós vízére tehát ráömlött az édesvíz, elterült rajta, amit a ráhulló napfény képes közel 70 fokosra is felmelegíteni. Ez a heliotermika. A tó gyógyereje is régóta ismert. A városka tere a boldog békeidőket idézi, szinte láttuk az üres utcákon századfordulós ruhákban korzózó szerencséseket, akik fürdőkúrákra utaztak ide nagy távolságokból is. Utolsó pihenőhelyünk az idefelé már érintett Királyhágó volt, amelyet most már kedves ismerősként köszöntöttünk. Egy, a parkolóban álló buszból ismerősök léptek elénk, több sajószentpéteri épp most utazott befelé. A városokat megkerülve, néhány forgalmi dugón túljutva eseménytelenül átkeltünk a határon, és immár itthon voltunk. A gyerekek aludtak, néha halkan beszélgettek, a buszt kellemes zsongás töltötte be. Itthon Görbeházán álltunk még, majd délután 17 óra előtt néhány perccel fordultunk a Penny parkolójához. Már mindenkit vártak, a busz gyorsan kiürült, mi is búcsút vettünk egymástól. Eseménydús és emlékekkel teli kirándulás áll mögöttünk. Köszönjük az idegenvezetést Márti néninek, a balesetmentes közlekedést kitűnő sofőrünknek, Gábor bácsinak, a szeretetteljes vendéglátást a Lakatos családnak és minden lelkes előadónk és a közreműködők segítségét! Reméljük, még mindenki visszatér egyszer!

Román Péterné