ÖnkormányzatPolgármesteri Hivatale-ügyintézésKözérdekű adatokVálasztási információkTérfigyelő Kamera rendszerHíreinkGalériaDokumentumtárX
2023. augusztus 2. (szerda) 08:00

Fel, az ormokra!

received_693387189277803.jpeg

Barczi Pál (Sajószentpéter, 1933. szeptember 12. – Miskolc, 2003. június 17.) Munkácsy-díjas grafikus- és festőművész, főiskolai tanárra emlékezünk születésének 90., halálának 20. évfordulója alkalmából.

2. rész

A rajzolás egészen kiskoromtól bennem él.

„Nem emlékszem, hogy őseim között lett volna valakinek köze a rajzhoz, de úgy derengett a családi emlékezet, hogy valamikor volt egy ősünk, aki egyébként számadó volt az egyik tanyán, – Pilta-tanyának hívták, – ő állítólag szarufaragásokkal próbálkozott.”

A kis Barczi Pali viszont már elég korán rajzolással próbálkozott, ám amikor a sajószentpéteri elemi iskola (később 1. Számú, majd Kossuth Lajos Általános Iskola) első osztályába, 1939 szeptemberében beíratták, eleinte a tehetségnek még azt a bizonyos apró szikráját sem igazán érezte magában.

A kezdetekre úgy emlékezett vissza, hogy akkoriban nem a rajzóra volt a kedvence:

›› A rajzolás egészen kiskoromtól bennem él. (…) mégis sok évtized távlatából is jól emlékezem: nem rajongtam a rajzórákért. Nem akarom azt mondani, hogy utáltam azokat, bár mondhatnám azt is. Rajztanáraim „jóvoltából” sikerélményem -, hogy ezzel a mai divatos szóval éljek – nem akadt, mi több, egyike voltam én is a nem kevés botkezűnek.‹‹

Aztán valami hirtelen nagyon megváltozott:

„Minket Nagy Emi tanítónéni átvett Kálvin igazgató tanítótól, akit behívtak katonának. Tanított még Petrigyánné, aki már akkor nagyon idős tanítónéni volt, de még dolgozott.

Rajzóránk volt, ruhaseprőt kellett, meg egy szemeteslapátot megrajzolni. Ki voltak téve a tárgyak, s mi behatóan rajzolgattunk. Ekkor a hátam mögött megállt a két tanítónő és beszélgetett. Azt beszélgették, hogy az én rajzom hitelesebb, az arányai jobbak, mint a többieké. Meg azt mondta a Petrigyán tanítónő, hogy valami különleges íze van, amitől másabb. Nem csak a szabályra törekszik. Ez mindig bennem maradt. Amikor Emi tanítónéni kikísérte a Petrigyán tanítónénit az osztályból, visszajött a rajzomhoz, újra megnézte és akkor mondta: igen jó, és megsimogatta a fejemet. Ez bennem egy olyan, de olyan érzést váltott ki! Igazolva éreztem, hogy a nagyanyám, a nagyszüleim dicsérete nem volt elfogult.”

received_9915182138522021-1024x773.jpg

Hogy ez az apró dicsérő bíztatás billentette helyre az önbizalmát, vagy más, a végeredmény szempontjából teljesen mindegy, de az bizonyos, hogy ettől az időtől kezdve szabadidejében szinte csak a rajznak élt. Gyakran rajzolt zsebnoteszeibe – még elismert művészként is -, legtöbbször gyors vázlatokat, portrékat családtagjairól, rokonokról, szomszédokról, amelyek közül egyiket-másikat el is ajándékozott nekik. Néhányan közülük a mai napig féltve őrzött kincsként vigyáznak rájuk. [Így részesültem magam is abban a szerencsében, hogy a család utolsó élő krónikásánál, Barczi Jánosnál belelapozhattam egy ilyen – talán még az ő zsebében – kissé elgyűrődött szélű noteszbe. – a szerk.] Grafitceruzával rajzolt (néha színessel), akkoriban a temperához kevés gyerek juthatott hozzá, különösképpen egy faluban, és háborús ínség idején.

A négy elemit elvégezve 1944-ben került fel az úgynevezett Somogyi féle „nyilvános jogú koedukált magánpolgári iskolába”, hogy megkezdje a következő négy osztályt, azonban ebből első nekifutásra mindössze egy hónap tanulás lett, ugyanis a háború nagyon hamar közbe szólt. Az iskolát a menekülő németek, a bevonuló románok, és a háború után még – mint később kiderült: évtizedekig – itt maradó orosz katonák kórházként használták, egészen 1946 május végéig. Júniusban ugyan mehettek volna még egy-két hetet iskolába, de ennek nem találhatták sok értelmét, mert végül szeptembertől folytatódott újra a tanítás.

Közben 1945. augusztus 18-án az országban elrendeltek egy új, demokratikus nyolcosztályos általános iskolarendszer kiépítését, amelyben igyekeztek „széles tömegeknek lehetővé tenni a kultúra elsajátítását, valamint az iskolai oktatásban való részvételt a munkások és parasztok tehetséges gyermekeinek, az elemi szinttől egészen az egyetemig.” Ennek fontos eszközei lettek az 1945-48 között egyre nagyobb számban létrehozott népi kollégiumok. Amint később majd látjuk, ez az intézkedés tette lehetővé, hogy az iskolai tanulmányait – a fent leírt okok miatt – csak az 1948-49-es tanévben befejező kis Barczi Pali, akár a középiskola kihagyásával is, eljuthasson a főiskolára jelentkezésig.

A jó tanuló fiút belül állandóan hajtotta a kíváncsiság, a világ megismerésének, a tanulásnak vágya, de a polgári iskolai rajzot tanító, és tehetségét (Petrigyánné mellett) már akkor felfedező Csík Géza, majd Keller Lívia, miskolci festőművészek is terelgették afelé, hogy jelentkezzen, tanuljon tovább művészeti gimnáziumban. Az ilyen típusú iskola abban az időben még csupán – az akkor Sajószentpéterről eléggé zavaros helynek ítélt – Pesten működött. Az ottani önálló élethez pedig (már akkor is) sok pénzre lett volna szükség, amit a család, a háború utáni lehetőségekre való tekintettel nem tudott volna nélkülözni. Az ösztöndíj igénybevétele teljesen bizonytalannak látszott, a 15 éves fiút a szülők sem szívesen engedték volna ki messzire a szárnyaik alól, ő maga pedig normál gimnáziumba nem igazán vágyott, ezért a középiskola helyett pénzkereseti forrás után kellett néznie, így jelentkezett a helyi üveggyárba fizikai munkásnak.

received_669766558004247-729x1024.jpg

Az ottani életéről később saját maga mesélt:

Még 15 éves sem voltam, amikor ott először, mint segédmunkás („behordó”) dolgoztam. Aztán üvegfúvó lettem a műhelyben, ahol olyanokkal dolgoztam, mint az idős Kanczinger Jani bácsi, meg a fia Kanczinger Jani. A fia sajnos tragikusan halt meg az üveggyárban valamikor 58-59-ben. Velük dolgoztam, mint üvegfúvó. Sajnos azóta van asztmám.

E miatt átkerültem a kondói szénbányákhoz dolgozni. Illetve Sajószentpéteren is volt iparvasút és ott is dolgoztam, a pályamunkások mellett. Kondón Mózesi bácsi volt a térmester, neki voltam a helyettese. A bányába bekerülő támfáknak, támpilléreknek, támoszlopoknak, minden olyannak, ami kellett az ácsolathoz, ezeknek a felvételét és a leszállítását intéztem a bányánál, a külszíni telepen. Innen kerültem megint vissza az iparvasúthoz.

Onnan felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára 1951-ben.” 

Természetesen közben a fiatal fiúval még történt egy s más, amelyet nem lehet csupán ezzel az utolsó egy mondattal elintézni.

Kiss B.

(Folytatása következik)

Vissza