Feledy 95

95 évvel ezelőtt, 1928. május 13-án, Sajószentpéteren született a XX. századi magyar képzőművészet egyik meghatározó alakja, Kossuth-díjas, kétszeres Munkácsy-díjas, SZOT-díjas grafikus, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze: Feledy Gyula.

A százszor visszasírt múltunk egyik kimagasló képviselője, aki nem csupán grafikusként, hanem humanista emberként is igyekezett szülőföldjét, ezt a kis borsodi bányásztelepülést, és az itt élő embereket – akik közül egykor kiemelkedhetett – szolgálni, a maga szelíd módján nevelni. Minél többet visszaadni nekik abból a tudásból, élményanyagból, amelyet ő megszerezhetett. Küldetése lett Miskolc mellett Sajószentpétert is felhelyezni a magyar kultúra térképére.

Pályafutásának állomásait korábban már itt is többször leírtuk, születésének 95. évfordulóján emlékezzünk földijének, és egyben művészete krónikásának a Kossuth-díj átvétele alkalmából hozzá intézett baráti levele néhány részletével, amely az Észak-Magyarország 1978. április harmadikai számában látott napvilágot:

„A levél címzettje:
Feledi Gyula Kossuth-díjas

Kedves Gyulám!

Talán nem is kell hangsúlyoznom, mennyire nagy örömmel olvastam nevedet a legmagasabb elismeréssel honorált művészek listáján. Ízlelgetem magamban: Feledy Gyula Kossuth-díjas… Feledy Gyula Kossuth-díjas, kétszeres Munkácsy- díjas, SZOT-díjas, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze, grafikusművész. Bitang hosszú így minden titulus. Tudom, magad sose fogod ezt is felsorolni, nem is kívánod el senkitől. De azért mégis hadd örvendezzek kicsit rövidebben: Feledy Gyuszi, a sajószentpéteri alsó bányatelepről indult grafikusművész Kossuth-díjas lett! Azt hiszem, örömömben nemcsak a közös szentpéteri gyerekkori ismerősök, barátok osztoznak, hanem Miskolc és az egész megye társadalma, az egyetemes magyar művészetre figyelő teljes népesség is.

Hát, Kossuth-díjas lettél, Gyuszi! Örülök, hogy szépen ívelő művészpályádnak tanúja és krónikása lehettem. Sok egyéb írás mellett írtam rólad, amikor először kaptad meg a Munkácsy-díjat 1960-ban, amikor ugyanezt, a kitüntetést másodszor nyerted el 1966-ban, aztán 1975-ben, amikor érdemes művész lettél, 1976-ban, amikor SZOT-díjjal honorálták munkásságodat. Szentül hittem: fogok még rólad írni, ha Kossuth-díjat kapsz. Íme!…

(…) A sokszor emlegetett közös szülőföld és gyermekkor, a családoddal való gyerekkori kapcsolat és az azóta is ápolt barátság talán elfogódottá is teszi emlékezésemet, de hitelét most a legmagasabb magyar művészeti kitüntetés, a Kossuth-díj igazolja. A felszabadulás tette lehetővé, hogy először munkát kapj a bányánál, majd 1946-ban a népi kollégium kinyújtotta érted is a karját. 1947-től a Derkovits Kollégium és Akadémia nevelt, majd a Képzőművészeti Főiskolán, később Krakkóban tanulhattál. Huszonhárom éve tértél haza a szűkebb pátriába, Miskolcra, s azóta Borsod-Miskolc szellemi, művészeti életétől elválaszthatatlan a neved. (A közelmúltban egy grafikai kiállítás megnyitásán a megnyitót mondó művészettörténész két-három másik művésszel együtt, egyenesen a borsodi grafikai élet megteremtőjeként emlegetett.)

(…) Még ez a nagy-nagy ünnepi alkalom sem teszi szükségessé, hogy most, tételesen sorolgassam kiállításaidat, pályád legfontosabb állomásait. Életpályád nyitott könyv az érdeklődők előtt. Munkáid ott vannak minden érdemes kiállításon, lexikonokban lehet tudakozódni rólad. De valami azért idekívánkozik – ma is: — A bányatelep mindig kísért, ezektől az élményektől, a bányászkörnyezettől, szülőktől, testvérektől nem lehet megválni.

(…) Sokszor beszélgettünk a művészvilágot foglalkoztató kérdésekről, vitákról, kifejezési eszközök körüli polémiákról. Akkor mondtad: — Eszmények foglalkoztatnak elsősorban, nem stíluseszmények. Az alkotás hagyományos vagy újkeletű, kötelezően divatos vagy éppen kárhoztatott műhelymódszerei helyett az előbbire fordítok jóval több figyelmet. Ez határozza meg viszonyomat a művészethez, a műhöz… az iskolás rend, vagy akár a pályaív mutatósabb stílusegységének kedvéért élményeim parancsát nem tudom átlépni … engem nem az a kérdés izgat tehát, mindenkitől megkülönböztető hangomat találom-e meg a művészetben, hanem, hogy formázva, alakítva ezeket az anyagokat sikerül-e nekem is korszerűen értelmes feladatot teljesítenem a dolgozók társadalmában. Azt hiszem, ehhez a hitvallásodhoz, ars poeticádhoz nem kell kommentár. Ennek realizálása jegyében telt el eddigi munkásságod.
Láttam lapjaidat a Műcsarnokban és más fővárosi kiállítóhelyeken. És láttam kis bányásztelepülések művelődési otthonaiban, (Emlékszel talán, van már vagy évtizede, a szentpéteri bányász művelődési házban volt kiállításod — abban a teremben, amelynek ajtaján hajdan ez állt: Tiszti kaszinó, s oda se te, se én nem léphettünk, meghatározott napokon az udvari kuglizó viszont a mienk volt —, s ott volt a megnyitáskor az ugyancsak szentpéteri születésű szegény jó Pécsi Sándor is. Jó volt ott együtt lenni.)

(…) Ötven éves vagy, Gyula. Művészi pályád töretlenül ível. Most már a tömörítés korszaka következik nálad. Legalábbis erről beszéltél a közelmúltban. Ésszerűsíteni, megszűrni akarod a sokféle kísérletet, a tapasztalatok birtokában valamiféle szintézist kialakítani, összefoglalni mindazt, amit eddig megismertél. Ezekre akartam visszautalni, amikor most, kitüntetésed hírére valamiféle hivatalos beszélgetésre, interjúra kértelek. Te kitértél az elől. Helyette azt emlegetted, amikor az alacskai bányából jövet szinte naponta betértem hozzátok a szentpéteri alsó telepre. Igazad van, erre is emlékeznünk kell most, a felszabadulás évfordulóján, amikor a bányászgyerekbűl lett művésznek a friss Kossuth-díjhoz az egész megye közönsége nevében gratulálhat az újságíró, az egykori bányabeli lakatos jóbarát:

Benedek Miklós”

Kiss B.

Fotó forrás: Északhírnök