ÖnkormányzatPolgármesteri Hivatale-ügyintézésKözérdekű adatokVálasztási információkTérfigyelő Kamera rendszerHíreinkGalériaDokumentumtárX
2023. augusztus 25. (péntek) 08:00

Hordozzon üzenetet a mű

Történelem

001.jpg

Barczi Pál Munkácsy-díjas (Sajószentpéter, 1933. szeptember 12. – Miskolc, 2003. június 17.) grafikus- és festőművész, főiskolai tanárra emlékezünk születésének 90., halálának 20. évfordulója alkalmából.

5. rész

Hordozzon üzenetet a mű

A XX. század második felében a siker ormaira felkapaszkodni igyekvő új képzőművész nemzedék tagjait feszítő kezdeti nehézségeket – tehát a tanulópénz megfizetésének első lépéseit – B. Supka Magdolna művészettörténész így fogalmazta meg:

„Gyakori jelenség képzőművészetünk mai történetének hátterében, hogy a zömben proletár és paraszti származású ifjabb nemzedékek pályakezdését érthető anyagi és kulturális nehézségek keresztezték, szülői megértés, vagy ellenzés, olykor mindkettő kísérte, mint Barcziét.”

Akit a főiskola elvégzése után a vágy visszahúzott Borsodba, a szülőföldre, a Bükkbe, ahol mindig is otthon, biztonságban érezte magát.

002-1024x729.jpg

A hazaköltözés szándékát erősítette benne földije, Feledy Gyula vonzó invitálása is:

„A megalakuló Művésztelep már eléggé kivirágzó állapotban volt akkor. Fiatal erők hozták létre. Feledy Gyula már itt volt. Abban az időben a grafikusoknak – a sokszorosított grafikával foglalkozó grafikusoknak – nagyszerű lehetőséget teremtettek itt Miskolcon. Volt például rézkarcprés, ami eléggé tabunak számított az 56-os forradalmi események miatt. Akkor már lejárt a miskolci művésztelepre Kondor Béla, Feledyvel nagy barátságban voltak. A miskolci grafikai lehetőségeknek a híre vonzotta ide azokat a művészeket, akik nagyjából azonos szemléletűek voltak. Egyre gyarapodtunk, litográfiát is lehetett csinálni, de gyarapodtunk azzal is, hogy létrejött a grafikai biennálé.”

Ez a kétévente megrendezett művészeti kiállítás pedig Budapest mellett Miskolcot is hamarosan a magyar képzőművészeti élet fellegvárává avatta. A hazaköltözésben kapott még egy hatalmas segítséget: a bányászat révén akkoriban Sajószentpéterrel még szinte szimbiózisban élő Alacska községben született dr. Ladányi József, a megyei tanács akkori VB titkára – majd 1968 és 1989 között 21 éven át elnöke -, szintén sietett segítő kezet nyújtani: az ő közbenjárása bizonyára nyomott a latban, hogy 1959-ben műtermes lakást kapjon a Kilián lakótelepen, ahonnan évekkel később aztán a Derkovits utcába költözött.

Ettől kezdve Miskolcon minden kiállításon (biennálén és téli tárlaton) szerepeltek alkotásai, ezek egyikén, az 1959. október 18-án megnyílt V. Miskolci Országos Képzőművészeti Kiállításon kapta első alkotói elismerését a „Krampácsolók” című tusrajzáért. Első – 16 grafikai munkát, közöttük 6 monotypiát tartalmazó – önálló kiállítása 1967 októberében a Libresszóban [A Városi Könyvtár selyemréti fiókkönyvtára, ahol kísérleti jelleggel eszpresszó és kisgaléria is működött – a szerk.] volt. Tíz év munkája kellett ahhoz, hogy nevét Budapesten is megismerjék: 1968 októberében bemutatkozott a Dürer-teremben. A külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy élete és művészi pályája hamar és zökkenőmentesen sínre került, ám ez csak azért lehet, mert a belső emberi és alkotói vívódásait csak ő érzékelhette, kifelé palástolni igyekezett azokat. Hajdu Gábor újságírónak is csak egy későbbi, a 60. születésnapja alkalmából készült hosszú beszélgetésben vallott róla az Észak-Magyarország napilap hasábjain:

„Fiatal korában az ember telis-teli van vágyakkal, tervekkel, hatalmas igényt támaszt önmagával szemben. Ez lesz a cselekedeteinek a motorja. Annak ellenére, hogy kenyérkereső foglalkozásommá vált a festészet, mégis úgy érzem, a megrendelések mégsem vették el a korábbi vágyak megvalósításának lehetőségét, nagy részét megvalósítottam annak, amit akartam. Ez nyilván azt jelentette, hogy szűkre szabott anyagi lehetőségek között éltem, éltünk, hogy kevesebbet kelljen a céljaimból feláldozni, (…) sikerült olyan profilt kialakítanom, ami jellemző rám, (…) nem engedtem sokat a sorsom által kijelölt feladatokból. (…) Így a munkásságom szinte töretlen maradt. Nem csábított el a non figuratív irányzat szabados lehetősége. [Barczi választásának megerősítéséhez idézzük Egri József festőművész szavait: „Csak az átlag művészek tapadnak a tradíciókhoz. Az igazi művészet teremti a tradíciót.”a szerk.]

 (…). Persze volt nagyon sok keserűsége is az embernek a jó légkör ellenére. De azért a legfontosabb, az alkotói lehetőség megvolt. Olyan művészek között élhettem, akik meghatározói voltak akkor a magyar grafikai életnek. Az ember fiatalon ilyen közegbe vágyik, s innen nem vágyódik el.”

Sokszor kérdezték tőle, hogy grafikus, vagy festőművész inkább? Ő végig ugyanolyan kiemelt helyen kezelte a grafikát, mint induláskor, de amikor élete belső érési folyamatait, az őt ért érzelmi, tartalmi behatásokat a grafika eszközeivel már nem tudta kifejezni önmagából, érezte, hogy erre a festészet eszközéhez kell nyúlnia. Hiszen, mint elmondta: „a szín, mint kifejező erő és kifejezési lehetőség egy idő után a grafikust is csábítja”. Ezek a különböző új hatások tőle is más és más technika (kréta, akvarell, olaj és gouache) alkalmazását kívánták meg, amelyekkel élt is.

Ahogyan visszaemlékezett rá, az első igazi – és élete végéig elkísérő – megvilágosodását is egy festménynek köszönhette:

„A Herman Ottó Múzeum bejáratánál 1950 őszén plakát lobogott: ››Realista festészettel a szocializmusért‹‹.

Revelációként Egy festmény félre volt dobva. Győri Elek festménye. Egy szekér sárga csöves kukoricát ábrázolt, bámulatos fény áradt belőle, azóta se találkoztam hasonlóval. Akkor döbbentem rá, van kapcsolódás az én életem és a művészet között: ilyen képeket szeretnék festeni.

A … valóság képpé volt szerkesztve. Mélyen érintett, hogy amivel nap mint nap találkozom az életben, élhet a képen is.”

003-1024x788.jpg

E kinyilatkoztatás utáni alkotás, és a képzőművészi érés folyamatát pedig saját maga így élte meg:

„Amíg nálam az alkotásig eljut az élmény, amíg a kompozíció létrejön, addig az út nagyon hosszú. Ez nagyon sok időt, munkát, vázlatot, leszúrt véleményt emészt fel, sok-sok órányi elemzést és meditációt követel (…) a végső kiteljesedésig, amíg a munkát késznek tekinthetem és a végén aláírom a nevem.

(…) Az életkorral való öregedés nem jelenti egyúttal a szakmában való öregedést is. Elég sok példa van rá, és én is azt vallom, hogy sok művész a múló évek során inkább megifjodik, mint hogy öregedne. Hiszen a felhalmozott tudásanyag, tapasztalat, amit az élete során összegyűjtött, igen jó lehetőség a számára, hogy új és új gondolatokkal tovább vigye azt, amit már korábban mívelt.”

Fejezetünk végén a képzőművész Barczi Pált és az életművét jellemezze a talán arra legilletékesebb ember – saját maga:

 „Elég nehéz önmagamat megfogalmaznom. Szeretném elkerülni az önhittségnek még a látszatát is, attól meg egyenesen irtózom, hogy feltoljam magam olyan helyre, ahol nem állnám meg úgysem a helyemet. De azt hiszem ennyi idő után megpróbálhatom magamat egy kicsit kívülről nézni. Valami balladás hang az, amely a nézőt, a befogadót megérintheti a grafikáim láttám. Szomorkás, balladás hang, balladás megjelenésű figurák. Az emberi sorsok, emlékidézők.

 (…) olyat soha nem csináltam, amit akkor, vagy utólag szégyellnem kellene. (…) Én a magyar képzőművészet olyan sodrába helyezem magam, mint aki nem adta fel a figuratív művészetet. Az a humánus gondolat vezérel, amely az emberből indul ki, és az emberhez jut el. Az ember pedig együtt él a világgal, annak minden képi megnyilvánulása, vizuális léte érdekel, ami a sorsommal, életemmel függ össze. Főleg az ember hite foglalkoztat.

 (…) Én nem lerajzolni akartam valamit, én megrajzolni igyekeztem. Hordozzon üzenetet a mű.”

Kiss B.

Folytatása következik

Vissza