Így kerültem egyre közelebb a pályához

Barczi Pál Munkácsy-díjas (Sajószentpéter, 1933. szeptember 12. – Miskolc, 2003. június 17.) grafikus- és festőművész, főiskolai tanárra emlékezünk születésének 90., halálának 20. évfordulója alkalmából.

3. rész

Így kerültem egyre közelebb a pályához

A fiatal Barczi Pali 15 évesen az akkori sajószentpéteri ipari munkás fiatalok változatosnak nem igazán mondható életét élte. Hasonló korban a fiúk bizony már akkor is elkezdtek a lányok után érdeklődni, ő azonban nem kereste a szebbik nem társaságát, talán annyi jel azért árulkodott a kamaszodásáról, hogy az egyik zsebnotesz lapjain (a valószínűleg kép-) aláírást gyakorolgatva – felváltva i-vel és ipszilonnal a neve végén –, időnként közéjük csempészett egy másik nevet is: Drahos Irma. Aki egy vele azonos korú, de – mivel a nők már akkor is korábban értek – sokkal fejlettebb, csinos lányka volt, és valószínűleg feléje áradhatott a fiúból az első (akkor még plátói) szerelem – vagy valami afféle, önmaga számára addig még ismeretlen érzés.

A barátok sem tolongtak körülötte, leginkább az akkor tőlük néhány házzal távolabb lakó Komáromi Lacival „hányta vetette meg időnként az élet nagy kérdéseit”, amíg az „amerikás” rokonoktól hozzájuk érkező csomagok „gazdagsága” áthidalhatatlan szakadékként nem állt közéjük.

Pali a műszakok végeztével sem fáradalmainak kipihenésére vágyott, valamilyen úton-módon mindig tudott papírt és rajzeszközöket keríteni, így munka mellett még az üveggyári, embert próbáló fizikai munkában kissé elnehezült, megkérgesedett kezével is szinte állandóan csak rajzolt, vagy festett.

Ennek ellenére volt idő, amikor mégis nagyon távolinak tűnt számára, hogy gyerekkora óta dédelgetett álma egyszer valóra válhasson, így hát lélekben egy másik lehetőségre is felkészült:

„Ha ez mégsem sikerült volna, akkor én a szőlészet, borászat, kertészet felé fordultam volna. Mert az volt a másik mozgatója az életemnek. Valószínű, hogy gyerekkori élmények miatt, mivel a nagybátyámnak, nagyapámnak a foglalkozása szőlész-borász volt. Minden olyan ember, aki valamit adott a borára, vagy szőlőjére az a nagybátyámat, nagyapámat meg apámat is kérte, hogy menjen el nézze már meg a szőlőt, mit lehet vele csinálni, mi van azzal a borral, mit lehet vele kezdeni. (…)”

Mivel szinte teljesen a képzőművészet foglalta el a fantáziáját, minden eszközzel, makacsul igyekezett afelé terelni a sorsának alakulását. Szerencséjére ekkor már olyan nagyszerű embereket sodort mellé az élet, akik segítették ebben:

„Majdnem minden rajztanárom felfedezett: Csík Géza második polgáriban, azon kívül Keller Lívia, majd Lukovszky László. Valójában nekik köszönhetően kerültem egyre közelebb a pályához.”

Ekkor már a szomszédokról is egyre gyakrabban készített portrékat, ezeket ők, a felismerhetetlenségig összehajtogatva, büszkén magukkal hordták, így a „falu rajzosának” hamar híre ment. A testvérei nagyon szerették, nem irigykedtek rá, elfogadták, hogy egy tőlük nagyon távol álló dologhoz kiemelkedő tehetséggel lett megáldva, ami miatt nekik fel kell nézni rá. Ő ezt belül talán soha nem érezte így, de az biztos, hogy nem éreztette velük. Természetesnek fogadta el, és megmaradt annak a jó szándékú, jószívű, egyszerű péteri srácnak, aki azelőtt volt: ha úgy adódott, még főiskolás korában is megfogta otthon az eke szarvát.

A fiúk olyan büszkék voltak rá, hogy az elkészült rajzokat, festményeket – néhányat üveg alatt, a többit csak úgy kiszögezve – sorban kiakasztották a gang falára. 1949-et írtak a naptárak, amikor Feledi Gyula, az akkor krakkói ösztöndíjas, grafikus művész, a nővére és sógora (a Sajószentpéterre költöző, már befutottnak számító pesti festőművész Lukovszky László) a Bányatelepről a Pipiske domb felé igyekeztek, ahol már akkor is rendeztek majálisokat, és egyéb társasági összejöveteleket. Útjuk éppen a kis ház melletti ösvényen vezetett el, amikor megpillantották az eresz alatti hevenyészett tárlatot. Lukovszky azonnal felismerte az ifjú alkotóban szunnyadó tehetséget, megismerkedett vele, és még ott meghívta a „bányatelepi kulturba” (a később Petőfi, napjainkban pedig a sajószentpéteri születésű Pécsi Sándor nevét viselő művelődési ház), a számára műteremnek berendezett kicsinyke szobába. Ahol ő alkotott, és mellette rendszeresen foglalkozott a tehetségesebb helyi gyerekekkel is, akik csendéletek, önarcképek, és gipszfej-portrék rajzolásával igyekeztek csiszolgatni tudásukat. Ettől kezdve (sógorával együtt) felkarolta a fiatal Barczit, egyengette pályafutását, és egyre inkább meghatározó mesterévé vált. Akit pártfogoltja ráérző embernek, és nagyszerű tanárának tartott, mert „arra késztette, hogy ne a hasonlóságra törekedjen, ne csak a benyomásokat igyekezzen rögzíteni, hanem értse meg a szerkezetet, s tárja föl magát a megértés folyamatát is”.

Úgy telt el két nyár, és közöttük egy tél, hogy állandóan bíztatta a továbbtanulásra, míg végül rászánta magát, jelentkezett a főiskolára.

A Képzőművészeti Főiskolára való felvételikor egyszeriben megfordult vele a világ: életében először járt a fővárosban, először ült a 46-os sárga villamoson, valamint először (látott és) rajzolt aktot (ismereteim szerint később sem sokat – a szerk.), ami a munkától szinte remegő kezei alatt kissé nehézkesen formálódott. A tehetség végül mégis utat tört magának: a 600 felvételizőt két héten át, több körben rostálták, míg végül nyolcvanan maradtak talpon, őket felvették.

A sikerrel teljesítők között olvashatta nevét a boldog Barczi Pál is.

A Főiskola Tanulmányi Osztályán aztán rögtön le kellett nyelnie az első keserű pirulát: a tanévet a sikeres felvételi ellenére nem kezdhette el, mivel – szeptemberi születésű lévén – akkor 12 nap hiányzott volna a feltételként szabott 18. életévének betöltéséhez. Szerencsére még ott találtak erre egy áthidaló megoldást: járjon egy évet „szakérettségire”, ahol behatóbban foglalkozhat művészettörténettel is. Ez idő alatt szinte az összes addigi lemaradását be akarta pótolni, és annyira jól akart teljesíteni, hogy a végén kötőhártya gyulladással orvosi kezelésre is szorult.

Ez az apróság érdekelte őt a legkevésbé, amikor olyan sok, a képzőművészettel kapcsolatos új ismerethez juthatott, amilyenek elsajátítására mindig is vágyott. Gyermekkorától ez volt az álma, s most végre az élete lehet. Már csupán egy karnyújtásnyi távolság választja el a nagy álom beteljesülésétől.

Kiss B.

(Folytatása következik)

Kép forrás: rezkarcfitness.blogspot.com