In Memoriam Takács Alajos

„Hűséges az Isten, ő hívott meg a fiának, a Jézus Krisztusnak közösségébe”

Takács Alajos 1952. augusztus 13-án Borsod megyében, a Perkupa melletti apró falucskában, Dobódélen látja meg a napvilágot, egy mélyen vallásos család legkisebb gyermekeként, ahol a vasárnap szent nap, az Úr napja. Halvány emlékeiben a mélyen vallásos nagymamája sokat imádkozik – talán az ő papi hívatáshoz való fordulását is ő imádkozza ki Istentől -, de szülei is rendszeres látogatói a litániáknak, egyházi eseményeknek. Édesapja által Amerikából hazaküldött pénzen vásárolt telek egy részét felajánlják, hogy 1942-ben rajta - szinte az udvarukon - egy kis templom épüljön. Édesanyja nem rejti véka alá, hogy szeretné, ha a három fiúból legalább egy papi pályán tanulna tovább.

A helyi plébános (akinek sugallatára tulajdonképpen a keresztségét is kapja: a szokást teljesítve, úgy veszi fel az apa nevét, hogy mégse legyen két Lajos a családban) jó kapcsolatokkal rendelkezik az Esztergomi Ferences Gimnáziumban, ennek révén, egyházmegyei támogatással Alajosnak sikerül oda bejutnia, majd négy év múltán az ország minden tájáról érkező fiúk alkotta induló osztálynak vele együtt csupán egyharmada ér célba. Számára természetes, hogy érettségi után a hittudományi főiskolára jelentkezzen. 

Az akkori szabályok szerint előtte azonban még be kell vonulnia egy év katonai szolgálatra, így a felnőtt korba is ott lép be. Ekkor azonban számára máig felfoghatatlan fordulatot vesz az élete. Ugyanis egy vele együtt bevonuló rabbi növendék először egy ott szerzett barátját, egy kecskeméti fiút ingat meg hitében (Jézus Krisztus nem a messiás, mert „a bárány és az oroszlán nem legelészik együtt”), majd őt magát, olyannyira, hogy a teológiától vissza is lép. 

Leszerelés után Budapesten szállítómunkásként dolgozik, de mintegy két hónap telik el, amikor egy erős belső nyugtalanság uralkodik el rajta: nem ez az ő feladata, nem ezt az utat kell járnia. 

Nagy vívódások árán végül visszatalál a helyes útra, hogy huszonnegyedik elsős kispapként beüljön a szemináriumba. Tetszenek neki az előadások, s hogy nem kell minden órára készülni, feleléstől félni, ám a szünetekben a kispapokkal röplabdázó tanárok csupán az év végére nyerik el a szimpátiáját. Másodévre jó társaság alakul ki körülötte, barátságok szövődnek, a reggeli előadások és a délutáni tanulás között a „dühöngőben” is, ha esik, ha fúj, együtt vezetik le a szellemi feszültséget, és frissültek fel fizikailag.

Amint később megvallja, tanulmányait úgy kezdi meg, hogy ha egyszer is felvetődik benne a kétség, hogy nem itt van a helye, azonnal feláll, és otthagyja. Ám ahogyan életében ez újból nem jön elő, akkori választását ugyanúgy nem bánja azóta egy pillanatra sem. 

Amikor 1977-ben pappá szentelik, neki is választani kell egy jelmondatot. Az övé így hangzik: „Hűséges az Isten, ő hívott meg a fiának, a Jézus Krisztusnak közösségébe.”

Ennek jelentése számára, hogy egyedül az Isten hűséges, az ember csak próbál az lenni, valamint, hogy nem egyedüliként hívja őt, hanem közösség tagjaként. Hiszen mindig akkor teljesedett ki az élete, amikor közösségben, annak tagjaiért tevékenykedhetett. „A templom és a szentmise: a csúcs és a forrás; de alapként lent szükség van egy közösségre.”

Káplánként 1977-ben Putnokon, majd 1977-1980 között Salgótarjánban teszi meg szolgálata az első lépéseit. Utóbbi helyen egy olyan elhivatott közösség várja, amely a későbbi Cursillóban, a római katolikus egyház megújulási mozgalmában [három napos intenzív, bentlakásos tanfolyam, a világi tagok lelki életének megerősítésére] zajló tevékenységének mintát, inspirációt szolgáltat. 

1980-tól Sajópüspökiben már (minden kispap álma) egy hosszabb, nyolcéves életszakasz következik: plébánossá válva, végre felügyelet nélkül, önállóan hasznosíthatja a teológiai hallgató korától kezdve elsajátított ismereteit. Itt élete nagy ajándéka vár rá: vízkereszt utáni házszenteléskor házról házra járva a gyülekezet szinte minden egyes tagjával közvetlen személyes kapcsolatot tud kialakítani. 

1988-1994 között Bátonyterenye plébánosaként éli át a rendszerváltást, ahol különböző egyházon kívüli (mentálhigiénés, értelmiségi) körök munkájában való részvétellel már maga nyit a világi közösségek felé. Ezek által azonban mélyebb emberi kapcsolatok még akkor nem tudnak létrejönni. 

Majd korábbi salgótarjáni barátai meginvitálják Iszkaszentgyörgyre egy Cursillóra, amit 1989 áprilisában el is fogad. Az itteni előadások, beszélgetések olyan mélyen megérintik, hogy mintegy 20 éven át lesz tagja, majd 1994-ben megválasztott lelki vezetője ennek a mozgalomnak, amely 1990-91-ben szökken igazán szárba, amikor külföldről már visszajönnek a szerzetesek. Ezek egyike, Böjti Tamás, jezsuita atya meghívja egy szemlélődő imádkozásra, amely olyan mély hatást gyakorol további életére, hogy úgy érzi, Gonzaga Szent Alajos XVI. századi szerzetes küldte el neki a saját jezsuitáját. Azért, hogy papi életének derekát az ő szellemiségében élhesse meg. Természetesen a hivatásának, rászabott feladatainak mindenek elé helyezésével.

Az egykori pici településről 1994-től érseki tanácsosként az egyházmegye központjába Egerbe kerül, ahol a Fájdalmas Anya Templom adminisztrátora, ám itt nem érzi magáénak a közösséget, ezért 2001-ben az érsek Miskolcra helyezi – ahogyan megfogalmazza - „katonának a frontvonalba”: a Fráter György Gimnázium lelki vezetőjének. 2004-től már csupán erre a feladatra kíván koncentrálni, ezért lemond a Cursillo vezetéséről. Elképzelése, hogy a tanárokból hoz létre egy („jezsuita szerzetesek a hegyen”) közösséget, akiken keresztül eljuthat majd a diákokhoz és azok szüleihez. Ez a kísérlete azonban végül eléggé törékenynek bizonyul. Be kell látnia, hogy a mozgalom már túl van a zenitjén, a világ azóta sokat változott, elveszett benn minden bűntudat, ezért sokan érzik úgy, hogy nincs szükségük arra, aki megszabadítaná őket tőle.

2006-tól kezdődően - 2013 óta címzetes kanonokként - Sajószentpéteren plébános, ahol egykor Demeter István, a sokoldalú „próféta” alakított ki a kultúra által a templom falain kívülre is ható közösséget. Itt megtapasztalja, hogy a hívek azért hűségesek is tudnak lenni. Ám azt is, hogy a sátán a legjobb közösségek környékén is jelen van, és dolgozik. 

A betegségtől azonban őt sem kíméli meg a Jóisten. 2018-ban támad rá az aljas kór, amit egy komoly műtéti beavatkozással kísérelnek meg eltávolítani, azonban nem járnak teljes sikerrel, így az Országos Onkológiai Intézetben kemoterápiás kezelések sorát kapja. Számos ismerős és ismeretlen imádkozik felgyógyulásáért, és bár példás mentális erővel viseli betegségét, de az nem válogat aszerint, hogy ki jó ember és ki nem, így végül alulmarad vele szemben. 

Képességei nem teszik lehetővé, hogy a művészi építkezésben nagyot alkosson, de a város arculatát és egész közösségének életét is érintő valóságos építkezéssel igen: jórészt neki köszönhetően 2024 novemberében egy kiemelkedően jól megtervezett és megépített impozáns óvoda épületegyüttessel gazdagodik Sajószentpéter, majd az egykori bányatelepi kápolna helyén tör az ég felé az új Szeplőtelen Fogantatás templom épülete. Ennek harangszentelésén nemrégiben még részt vesz a Sajószentpéteri Római Katolikus Gyülekezetben „Lojzi Atya” néven tisztelt és szeretett vezetője, de a megnyitó ünnepi istentiszteletet már onnan nézi, ahová életének 73., áldozópapságának 48. évében, 2025. június 17-én a miskolci kórházban szentségekkel megerősítve az Úr magához szólította. 

Hívtál Uram – itt vagyok!

Kiss Barnabás