Itt nyílt látóra a szem

Barczi Pál Munkácsy-díjas (Sajószentpéter, 1933. szeptember 12. – Miskolc, 2003. június 17.) grafikus- és festőművész, főiskolai tanárra emlékezünk születésének 90., halálának 20. évfordulója alkalmából.

4. rész

Itt nyílt látóra a szem

Barczi Pál egyévnyi – számára hasznosnak mondható – kitérő után, 1952. szeptember 12-én végre elkezdhette a főiskolát, ahol az általános képzőművész szak első évfolyamának rajz tanszékére, a miskolci születésű Kmetty János osztályába került. (A Kossuth-díjas festőművészt, mint főiskolai tanárt a magyar művészpedagógia kiemelkedő alakjaként tartották számon.) Azokban az években a főiskolán Kmetty Jánoséhoz hasonló általános rajz tanszék még Papp Gyula, Bencze László, Hincz Gyula, és a szobrászoknál Szabó Iván vezetésével is működött. Második évfolyamon, tehát az általános rajz tanszék befejezése után választhattak a növendékek, hogy tanulmányaikat milyen irányban folytatják tovább: festő, grafikus, reklámgrafikus, restaurátor, esetleg tanár szakon.

Barczi az utóbbi szakra került, ahol a rajztanárok úgynevezett rajzi mesterétől Papp Gyulától tanulta tovább a képzőművészet összetett mesterségét. Az 1953-54-es tanévben az általános rajz tanszék és rajztanár képzést befejezve a grafika tanszékre vezetett az útja, ahol a harmadik évfolyamon már a következő mestere, Koffán Károly osztályában tanulta a grafikus szakma alapjait, majd nála végzett 1958 nyarán. Főiskolai diplomamunkájának – számunkra egyáltalán nem meglepő módon – egy bányászéletet bemutató grafikai sorozatot választott.

A mesterei közül, saját elmondása szerint ő is Kmettyre és Koffánra emlékezett vissza a legjobb szívvel, úgy gondolta, hogy az akkori legjobb tanároktól volt szerencséje elsajátítani a mesterség csínját-bínját.

Kmetty Jánostól – akit, mint magyar kubista festőt tartottak számon – tulajdonképpen az alapokat tanulhatta meg, így azt kapta meg tőle, amire később nyugodt szívvel építkezett a saját a művészetében.

„A kubizmust akkortájt nem túlságosan kedvelték, szerették. Ennek ellenére Kmetty János kitartott mellette, művészete – így a szemlélete meg a tanítási módszere is – őrizte annak szellemét, De azt kénytelen volt a realista irányzat felé tompítani.” 

A másfajta módszerrel alkotó, és tanító Koffán Károlytól pedig a grafika lényegét sajátíthatta el:
„Ő a grafikát a vonalnak, a vonal által határolt formáknak a tulajdonképpeni érzékletes megjelenítésével szemléltette.

Saját bevallása szerint ezt Rudnay Gyulától őrizte meg. Hogy egy vonallal mindent ki lehet tulajdonképpen fejezni. És ebben igaza is van. Ha nagy elmélyültséggel rajzol az ember ezt elérheti. (…)”

A főiskolán a rajztanári képzést – amely, mint mi is láthatjuk majd, a későbbi években válik igazán hasznára – fakultatív módon vette fel és végezte el, ahol Balogh Jenő tanszékvezető főiskolai szaktanártól igyekezett ellesni a tanári szakma legapróbb mesterfogásait is.

Hogy ezeket a gyakorlatban mennyire tudja majd alkalmazni, arról a gyakorló, majd vizsgatanítása alkalmával – Sárkány Lóránd és Kántor Antal művész tanárok irányítása mellett – az 1949-ben felsőfokú intézménnyé váló, majd 1999-től már szervezetileg az ELTE önálló karaként működő intézményben, a patinás budai tanítóképzőben adott számot.

1956. októbere a főiskolán érte, és természetesen az intézmény hallgatói sem tudták kivonni magukat a pesti műegyetemisták által elindított forradalmi események hatása alól. Őt azonban mentalitása – és talán az otthonról hozott óvatos „józan paraszti ész” – miatt nem ragadta magával a politikai hevület, erről később, számos (önmagát hőssé emelő) kortársával ellentétben, őszintén beszélt:

 „Én nem vettem részt a mozgalomban. Apám természetét örököltem. Véleményem persze volt, a téeszesítésről nyíltan megmondtam, hogy nehéz lesz, hiszen az emberek most kaptak földet, még ki sem élték magukat benne. Járnom kellett szemináriumokra, hogy megismerjem milyen a fejlett kollektivizmus. Én főleg a rajzra figyeltem. Arra, hogy tanuljak. Apám intelmét tartottam szem előtt: ››Minden munkának megvan a tisztessége. azon túl kell jutni. Ha nem, hát a munka megmarad. S ha más végzi el, abból te nem tanultál semmit.‹‹”

Talán érthető, ha egy falusi fiú, aki álmai beteljesülése előtt áll, nem akarja több éves munkáját. meggondolatlanul kockára tenni. Annyit másoktól azért megtudhattunk, hogy akkor egy – talán a körülményekhez képest nem is „apró” – hőstettet ő is végrehajtott. Éppen a zavaros időszakra esett az Ernst Múzeumban, Bernáth Aurél 60. születésnapjának tiszteletére rendezett kiállítás, és nagy részt vállalt annak megszervezésében, hogy a pesti utcai harcok közepette a tárlat felbecsülhetetlen értékű alkotásai épségben vissza tudjanak kerülni a mesterhez.

Természetesen a légkör, a szabadabb szellem apróbb-nagyobb rezdülései a mesterekben és a hallgatókban egyaránt nyomot hagytak, akik ezeket egyre bátrabban ki is fejezték az alkotásaikban:

„Kondor Béla, akit én már a főiskolán barátomnak tudhattam, nem félt a szárnyas emberről beszélni. A szabad emberről, a szorításból kitörni vágyó emberről. Tűrték. Csak, amikor a szárnyas ember kardot vett a kezébe, az már nem tetszett.”

Gyarmati Béla újságíró, az Észak-Magyarország című lapban leírt szavai foglalják össze legpontosabban Barczi életének ezt a világból minél többet befogadni igyekvő szakaszát:

„Főiskolás éveiről mindig örömmel beszélt, a legmaradandóbb élményekkel ezek az évek ajándékozták meg. Itt köttettek az azóta fel nem bontott, meg nem tagadott barátságok. Itt nyílt látóra a szem.
(…) A rengeteg vidám történet mögött azonban felsejlik a keserves küzdelem is. Mi mindent kellett megtanulni, pótolni, hogy beérje, hogy túlszárnyalja évfolyamtársait. Barczinak – kétségtelenül kedveztek a történelmi körülmények, melyek közepette végre szóhoz juthattak a nép legtehetségesebb fiai. Tandíj sem volt. De! A tanulópénzt mindenkinek meg kellett fizetnie. Olykor még diploma után is kérték…”

Kiss B.

(Folytatása következik)