Pécsi Sándorra emlékezve
Százkét évvel ezelőtt született Pécsi Sándor (Sajószentpéter, 1922. március 18.—Budapest, 1972. november 4.) kétszeres Kossuth-díjas (1951, 1953), a Magyar Népköztársasági Érdemérem arany fokozatával (1952) kitüntetett színész, érdemes (1961) és kiváló (1968) művész, Sajószentpéter posztumusz díszpolgára.
Születésének 100. évfordulójára íródott cikksorozatban már részletesen megismerhettük életútját, művészetét, így a 102. évfordulón egy hasonlóan kimagasló tehetségű kollégája, Márkus László róla szóló – a Kritika folyóirat 1973. évi 1. számában megjelent – megemlékezésével hajtunk fejet városunk nagy szülötte előtt.
„PÉCSI SÁNDOR
1922-1972
Mindig nyugtatott és nevettetett: „Nem kell felizgatnod magad semmin és senkin, az emberek nem rosszak” — és legyintett egyet. Ezt hallom azóta, hogy nincs többé. A „halál” szót vele kapcsolatban nem tudom használni, mert egyszerűen nem illik hozzá. Vidám szeméhez, orrához, szájához, egész lényéhez és lobbanó temperamentumához.
Emlékeimben kutatok utána és rájövök, hogy főiskolás korom óta játszottam vele — bár kihagyással, amit vidéken töltöttem.
Csak derűs dolgok jutnak eszembe róla, és most, hogy elment, jövök rá, hogy az egyetlen ember volt eddigi pályámon, akivel soha nem vesztem össze, még csak nem is vitatkoztunk soha. Pedig, hogy féltem eleinte Tőle, mikor a Madách Színházhoz kerültem. Azt mondták nekem, hogy a színpadon nagyon szigorú és nem ismer tréfát. Aztán a legjobb partnerek lettünk.
Bármit mondhattam neki, de bármelyik kolléga is — soha nem sértődött meg. Megköszönte és próbált javítani alakításán, ha úgy érezte, az illetőnek van igaza. Ilyen és ennyire rajongó színésszel nem is találkoztam még! Úgy tudott örülni más sikerének, mint egy gyerek. Szinte megható volt, hogy egy ilyen nagy művész már zavarba ejtő módon tudott rajongani egy-egy kollégája alakításáért. S ha az ember neki gratulált, ő legyintett: „Lesz ez még jobb is!”
Furcsa nekem, hogy Róla írok először életemben. A szeretetet, a gyászt magánügynek tekintem, magamban hordom, nem szeretem kiteregetni, mert mindezt szavakban úgysem lehet kifejezni. Róla mégis tudok írni, mert ő ontotta a szeretetet és megbecsülést az emberek felé. Ebben soha nem volt szemérmes! - Ezt az is érezhette, aki csak színpadról vagy filmről ismerte, mert legnagyobb varázsa éppen az az áradó humánum volt, ami alakításait is áthatotta. És ami még ehhez hozzátartozik: a humor, vidámság, optimizmus.
Hobbyjáról — a gyűjtésről — mindenki tudott. Úgy örült egy szép kavicsnak is, mintegy ötéves gyerek. És éppúgy küszködött egy-egy szerepre való felkészülésével. Durcáskodott, haragudott — de mindig saját magára; soha nem bántva egyetlen kollégáját sem.
De furcsa ez a múlt idő Vele kapcsolatban! Hiszen bárhová lépek a színházban vagy otthon, előbukkan egy-egy kép közös szerepléseinkből — mindenütt ott van. Kezemen egy gyűrű, amit Tőle kaptam. Féltve őrzött köveiből választhattam egyet magamnak, hogy ugyanolyan gyűrűm lehessen, mint az övé. Nagyon boldog voltam, hiszen azért kaptam, mert tetszett neki, ahogy próbáltam a szerepemet. Elismerésül adta, emléknek — nem is olyan régen. Ez a gyűrű a kezemen, ad erőt ahhoz, hogy soha ne felejtsem el, amit tanultam Tőle: emberséget, jóságot, végtelen színpadszeretetet és — ami a legnagyobb — mások küzdelmének, munkájának megbecsülését és tiszteletét.
Így tűnik el a múlt idő az ő személyével kapcsolatban. Így tud egy színész, egy nagykomédiás továbbra is velünk maradni — egy életen át, nemzedékeken keresztül. Én nem búcsúztam el!”
Úgy hiszem, ezzel a kis adalékkal mi is többet megtudtunk Pécsi Sándor művészi és emberi nagyságáról.
Kiss B.
Fotó forrás: Fortepan / Szalay Zoltán
Tweet Megosztás Facebook-on Megosztás LinkedIn-en Vissza