Sajószentpéter anno (53. rész)

Adalék Derenk történelméhez

A magyarországi lengyelek, de talán a világ történelmének egyik nagyon érdekes, és egyben ritka epizódja Sajószentpéter községet is érintette. Ugyanis az 1940-es évek elején a szlovák határ mentén meghúzódó egykori – lengyel nemzetiség lakta – apró magyar zárványfalu lakóinak széttelepítésére adott parancsot Horthy Miklós, mivel zavarták őt a vadász szenvedélyének zavartalan kiélésében. Közülük több családot Sajószentpéterre költöztettek, akik napjainkig itt élnek, és őrzik hagyományaikat.

A magyar közvélemény – legalábbis egy része – akkor figyelt fel történetükre, amikor 1963. januártól májusig hetenként megjelent a Szabad Föld hetilapban Szüts László: Egy halálra ítélt falu – Riportregény a Horthy-fasizmus éveiből című érdekfeszítő cikksorozata.

Ehhez szolgáló adalékként az Észak-Magyarország 1969. december 21-én megjelent számában Akácz László foglalta össze a történetüket, akinek alább felidézett írásából megismerhetjük az azóta már elég részletgazdagnak mondható tudományos kutatás első lépéseit, valamint a munka elindítóit is.

„Emőd-Istvánmajor lakói
Lengyel falu Magyarországon

Magister Maria Hemmert Krakkóban diplomázott, aztán férjhez ment Hemmert János szegedi festőművész-tanárhoz, aztán oroszt és lengyelt tanított a szegedi József Attila Tudományegyetem bölcsészkarán.
Aztán Magister Maria Hemmert Borsodban talált egy lengyel falut.

Derenk várának építői

A falu, persze túlzás. Inkább egy majorra bukkant. Igen, éppen egy majorra: Emőd-Istvánmajorra, ahol 70 család él az egyetlen iskola és az egyetlen kocsma körül.

Miként tudta meg, hogy a Miskolc környéki kis települést honfitársainak leszármazottai lakják? Király Péter, az ismert szlavisztikus-nyelvész tette szóvá neki, hogy tudomása szerint valami szláv leszármazottakat vetett oda a történelem. Gondolatai szerint éppen lengyeleket. Jó lenne ennek a feltevésnek utánajárni.

Maria Hemmert utánajárt. Férjének bátorító társaságában éppen egy Mikulás-estén toppant be Emőd-Istvánmajor egyetlen kocsmájába, s az ott fröccsözőktől, pálinkázóktól kezdte kérdezgetni, hogy tényleg, miféle nyelven is beszélnek.

A szikár arcok gazdáitól sok mindent megtudott.

Megtudta többek között, hogy az Eszterházy-hercegek 1720-ban várat akartak építeni az észak-magyarországi Derenken. Hogy szépre és erősre sikeredjék a szépnek és erősnek szánt erődítmény, embereikkel a famunkában, építkezésben járatos lengyel hegyi lakókat — gorálokat — toboroztattak. A felfogadott férfiak természetesen asszonyaikkal, gyermekeikkel együtt szálltak le a hegyekből, s amikor Derenk várára rákerült az utolsó gerenda, maguk az építők is letelepedtek az égnek törő kőfalak tövében.

Horthy vadászatai

Itt, Derenken váltották egymást a gorál nemzedékek egészen 1941-42-ig. Ekkor azonban Horthy Miklós úgy érezte, hogy a békés favágók és szénégetők zavarják az ő vadászatait — időközben ugyanis „kormányzói vadászlak” lett Derenk —, s ezért utasítást adott a kis népcsoport széttelepítésére.

Sajószentpétert, Szendrőt, Emődöt, Martonyit és a már említett Emőd-Istvánmajort jelölték ki az időközben elmagyarosodott gorálok új lakóhelyeként. A hurcolkodás megtörtént, s ezzel együtt a favágók, szénégetők kénytelen-kelletlen földművelő parasztokká lettek. Így, ásva-kapálva érte őket a felszabadulás, és így, szántóvető emberekként léptek be aztán a közösbe is …

Látszólag tehát magyar tsz-parasztokká lettek a várépítők unokái. De csak látszólag! Maria Hemmert ugyanis — mint egyre jobban megszeretett honfitárs — megtudta, hogy a rendkívül szoros családi közösségekben még ma — annyi év után is — a lengyel szó járja. Egy különös, hegyvidéki tájszólás magyar szavakkal kevert kifejezéseit használják a majorlakók, és sok más vonatkozásban is töretlenül őrzik eredetük meghatározó jegyeit.

Ami összetartozásukat leginkább mutatja: csak egymás között házasodnak. Ernőd-Istvánmajorban — amely a maga 70 családjával a legnagyobb magyarországi lengyel közösség —, jóformán csak három név fordul elő: a Rémiás, a Bubenko és a Kovács, amelyet még nemrégiben is, lengyel mintára Koválnak ejtettek.

A keresztnevek hasonlóképp az „északi” eredetet mutatják: a lányok szinte kivétel nélkül a Mária nevet kapják a keresztségben.
S tényleg a keresztségben, mert — ugyancsak lengyel jellemzőként — a gorálutódok igen-igen vallásosak. Jelenlegi falujukban például első dolgukként templommá alakítottak egy régi gabonaraktárat, amelyben Tadeusz (!) nevű szentjük szobrát helyezték el.

Lengyel módra formálják az átvett magyar szavakat is!
A szakácsnőt szakácskának mondják, a babonát, babonságnak, a rossz emlékű — Horthy-féle — helyváltoztatásukról pedig így szólnak: „áttelepítovaty”.

A vajat — gorál módra — a megnyesett fenyőcsemeték sokvillás ágaival köpülik, s — ellentétben magyar földművelőtársaikkal — igen sok teát isznak.

Még egy „holtbiztos” bizonyíték: Magyarországon szinte kizárólag ők termesztik a vastag szárú, leveles növényt, a rebarbarát, amelyből kompótot főznek a kevés beszédű, hosszú arcú asszonyok.

Karas professzor biztatása

Maria Hemmert végül is olyan szoros barátságot kötött hazája fiaival, hogy a már említett Bubenko-család egyik lányát rá tudta venni: tanuljon tovább a Szegedi Tanárképző Főiskolán. Bubenko Valéria most a szlovák és az orosz szak hallgatója, és ha végez, ő lesz az első diplomás Emőd-István- majorban…

Hogy kik, milyen „illetékesek” tudnak erről a lassan három éve folyó kutatómunkáról? Tud természetesen az ötletadó Király Péter, aki a felfedezést kandidátusi témának javasolta, s tud a krakkói Jagelló Egyetem nyelvészprofesszora, Karas is. Ő, mint nyelvjáráskutató biztatta további adatgyűjtésre, a felgyűlt anyag gondos elemzésére Magister Maria Hemmertet.

Adatgyűjtés, elemzés. De mikor? A nyelvórákkal teli napok után, a nyári szünet néhány szabad hetében?

Idő, sokkal több idő kellene e téma érdem szerinti kibontásához! Hátha valami közös — lengyel—magyar „alap” — egyszer majd lehetővé teszi a kutató számára is az igazi munkát.
Egy ilyen falu-unikum nem minden héten bukkan elő…”

Hogy az emberi kisebb közösségek akaratát, érdekeit semmibe vevő hasonló történet előfordulhat-e Magyarországon ma is? Számos példa (Göd, Fertő-tó, vagy legutóbb Debrecen) arra utal, hogy nem előfordul, hanem ez ma napi gyakorlat. Úgy látszik itt a pálinka mellett „napi betevő” hungarikum az unikum is.

Kiss B.

Fotó forrás: Magyar Nemzeti Digitális Archívum