Sajószentpéter anno (60. rész)
Régi farsangi népszokások Sajószentpéteren
Még igazi, gázórát megpörgető tél sem volt, máris várjuk a tavaszt. Ennek egyik biztos jele, hogy a szomorkás hangulatunkból vidám farsangi mulatozással igyekszünk megszabadulni. A farsang Vízkereszttől (január 6.) a húsvétot megelőző negyven napos nagyböjt kezdetéig tartó időszak, amelyhez a középkortól Magyarországon is számos népszokás kötődik. Sajószentpéteren ma már leginkább óvodás és iskolás gyermekeink jelmezes mulatságai emlékeztetnek a téltemetés-tavaszvárás időszakára. Nem mindig volt ez így. Nézzük meg, hogyan ünnepelték itt a farsangot néhány évszázaddal ezelőtt élt egykori őseink.
Erről az ELTE muzeológia-néprajz szakon diplomát, majd doktori címet szerző Bodgál Ferenc miskolci néprajzkutató – a Herman Ottó Múzeum munkatársaként számos néprajzi tanulmány szerzője – írt érdekes cikket az Észak-Magyarország 1968. január 21-én megjelent lapszámában:
„Óh! szép farsang, kedves idő…
Óh! szép farsang, kedves idő,
Elmúlt már az óesztendő,
Az újban is vigadjanak.
Nekem szalonnát adjanak.
Ha nincsen a házba.
Van a kamarába,
Csak egy darab jusson
Az én nyársacskámra.
NÉHÁNY ÉVTIZEDDEL ezelőtt még a fenti verítékekhez hasonlót mondottak a kemény, januári hidegben a népi szórakozásokon — bálok, lakodalmak, fonók, disznótorokban — megjelenő maskarás gyerekek. A különféle állatokat utánzó maskarások illedelmesen engedelmet kértek, s a versikékkel, meg bolondozásaikkal elszórakoztatták a falvak, mezővárosok lakosságát.
A télen megszűntek a mezőgazdasági munkák, s nem véletlen, hogy népszokásaink zöme erre az időszakra esik. Karácsonytól újévig a legtöbb helyen jártak a betlehemesek, a szilveszter estéjét pedig a legtöbb helyen, különféle férj-jósló játékokkal töltötték el. Az egyik legfontosabb társas munka és társas összejövetel színhelye volt a nők és fiatalság számára a fonóház. Itt ismerkedett össze a fiatalság, de az ilyen összejöveteleket a hatóság nem mindig nézte jó szemmel. Sajószentpéter, egykori híres mezőváros jegyzőkönyvében olvashatjuk 1779. február 27-én:
„Tarcali Mihály, Kiss Kovács Györgyné, Hegedűs István mivel a nemes vármegye parancsolatja s a templom előtt sokszor tett publikáció ellen fonó házat tartani bátorkodtak, meg büntettek egy forintig.
Csorba István és Farkas István, hogy hasonlóképen publikáció ellen az fellyebb irt fonó házakba találtattak, mint nemes személyek egy hétig való árestomra magok száraz kenyereken és vizeken büntettettek.”
Persze, a szigorú büntetés semmit sem használt, a szokás még évszázadokig tovább élt, mígcsak a gyáripar a kendertermelést, illetve a belőlük készített ruhaneműk használatát végleg ki nem szorította, s így a fonóházakra sem volt többé szükség. Ez azonban a legtöbb helyen csak a két világháború között szűnt meg.
IGEN SOK HELYEN a vízkereszttől hamvazószerdáig terjedő farsangi időszakban tartották a lakodalmakat is. A lakodalmakból is elmaradhatatlanok voltak a maskarások, akik sokszor tréfából, a szabadkéménybe füstölni felakasztott szalonnából, kolbászból is elloptak. Hogy ezt megakadályozzák, a sajószentpéteri tanács elrendeli 1844-ben a maskarásokra nézve:
„ha valamelly mulatságban illyek fordulnának meg, a lakodalmi főzőknek büntetés terhe alatt kötelességébe tétetik, hogy annak külső bőrit takaró undok leplét levonatván az illyeneknek, járjon végére annak, hogy az ijjesztő állat eb-é? vagy kutya …”
Persze, ennek a rendeletnek sem volt foganatja, mert két év múlva, 1845 januárjában a mezőváros nótáriusa a következőket jegyzi be Szentpéter jegyzőkönyvébe:
„Itt van a Farsang, — s mint máskor, úgy most is — maskarásoknak a házi lakodalmi vigadalmoknál az isten képén teremtett emberi alakot otsmány megyfa várrá alacsonyító maskarások; a példabeszéd azt mondja: — hívatlan vendégnek az ajtó megett a helye, de a Maskarásnak ott sincs, gyalázatos tehát az, ki — hivatlanul — mások terhelésére, s mulatások gátolására erőszakból tolakodni nem szégyell. Mennyenek az ilyenek a juhok közé, hol szamár járni szokott, de csendes baráti kört ne háboríttassanak. Meghagyjuk ezennel — a rendőri törvények értelmében — minden házi gazdáknál, kiknél lakodalmi vigalom történend, s násznagyoknak, hogy az illy két lábú, de nem tollas, hanem rongyos állatokat letartóztatván, vág az utcabeli strázsáknak, vagy az, elöljáróságnak — hogy tüstént elfogattathassanak, vagy felesmertessenek — bejelenteni tartsák kötelességüknek!”
Természetesen, mint a korábbi rendeletnek, ennek sem volt foganatja, úgyhogy 1847-ben a lakodalmak alkalmával előforduló puskázást, maskarázást, ha nemes, 6 pengő forintra, ha adófizető, 25 pálcával büntetik.
A LAKODALMAK a múlt század közepéig nagy ünnepnek számítottak, s nem volt ritkaság a 3 napos lagzi sem, ahol a szegény jobbágy sokszor fél évi eléségét is felélte. Hogy ezt megakadályozzák, a hatóság előírta, hogy a lakodalmakat és kézfogásokat egy faluban lehetőleg egyszerre tartsák, lehetőleg muzsikások nélkül. A lakodalmakban sokszor ott volt a fél falu, a farsangi bálokban, mulatságokban pedig mindenki. Rendszerint előre kibérelték valamelyik kocsmát, megfogadták a cigányzenészeket, s így mulattak télen szinte minden vasárnap.
(…)
A múlt századi, vagy azt s megelőző szokások egy részét levéltári adatok, jobbik esetben korabeli leírások őrizték meg számunkra. A szokások egy része töredékeiben egyes helyeken még ma is él, színezve a hosszú, téli hétköznapokat es ünnepeket.”
Kiss B.
Kép forrás: Vasárnapi Ujság/OSZK
Tweet Megosztás Facebook-on Megosztás LinkedIn-en Vissza