Sajószentpéter anno (78. rész)

SZTK rendelőintézet

Sorozatunkban – nem először, és bizonyára nem is utoljára – ismét olyan témával foglalkozunk, amely nem csak az adott korban, hanem ma is személyesen is érinti a Sajószentpéteren élők többségét. Ilyen, minden időben hálás-hálátlan téma a település egészségügyének, különösképpen a betegellátás színvonalának aktuális állapota. Lássuk, hogy ezzel kapcsolatban milyen örömök és gondok foglalkoztatták a sajószentpéterieket hetven évvel ezelőtt. A visszatekintésben a Borsodi Bányász nevet viselő – megítélésem szerint színvonalas – üzemi lap 1953. május 27-én megjelent helyszíni riportja nyújt segítséget:

››A sajószentpéteri orvosi rendelőben, amit a Terv adott a bányászoknak

Aranyragyogású májusi reggel, az éjszakai eső után friss szagot lehel a föld. Nézzük a széles utat, a szembefutó autókat, a munkástelep házait, az ablakokon fel-feltűnő függönyöket, cserepes virágokat és az üveggyár kéményének gomolygó füstjét.

Autónk befordul az állomás felé, majd egy modern, szép, új emeletes épület előtt megáll. A sajószentpéteri SzTK rendelőintézet ez, melyet a környékbeliek „kórház”-nak neveznek. Ebben az épületben van elhelyezve a szülőotthon is.

Belépve az ajtón, legelőször is az itt uralkodó tisztaság ragadja meg figyelmünket. Az intézet vezető főorvosa, dr. Tóth Lajos megköveteli a rendet és a tisztaságot, pedig most is várakozik vagy 60 beteg az előcsarnokban. A lépcsőház és a várószoba kövezete frissen mosva, az ablakon látszik a tavaszi napfény.
Amint leülök, hallgatom a felülvizsgálatra várakozó betegek beszélgetését. Egy idősebb bányász, Gajdos János elvtárs szomszédjának elmondja, hogy nagyon sokat jelent a dolgozóknak ez a rendelőintézet. Nem kell szakrendelésre Miskolcra utazni, mert itt van röntgen, fénykezelés, fogászat, sebészet és belgyógyászat is. Egy nap alatt nyomára jutnak a bajnak.

Fuldokolva, nehezen lélegzik egy beteg mellettem. Kérdésemre elmondja, hogy asztmája van. Tavaly Kékesre utalta az SzTK, ott meghízott, könnyebb lett a légzése is és akkor ő saját kérelmére hazajött, úgy gondolta, hogy már otthon is ilyen jól fogja érezni magát. Nem becsülte meg azt a nagy segítséget, amelyet a dolgozók egészsége felett őrködő kormány nyújtott neki. Most súlyosbodott a betegsége. Megérkezett dr. Tóth Lajos. A fénykezelésről jött. Igaz, 8 órakor kezdődnék a rendelés, de már negyed 7-kor ott van, hogy a dolgozók ne késsék le a vonatot, ami otthonukba, vagy munkahelyükre szállítja őket. 50 év körüli magas, vállas, kellemes arcú ember a főorvos. 1948 óta dolgozik, mint bányaorvos. Jelenleg a rendelőintézet vezetője, a betegállományosok felülvizsgálatát intézi. Az ő munkaköréhez tartozik a kórházi helyigénylés a vidéki vagy budapesti klinikákon. Három sajószentpéteri körzeti rendelőt ellenőriz, a parasznyai, berentei, barcikai, bánhorváti, sajókazai, felsőnyárádi, rudabányai, ormospusztai körzeti rendelőket, valamint hozzátartozik felülvizsgáltra az üveggyár. De, aki azt hiszi, hogy már végeztünk Tóth főorvos munkájával, az nagyon téved. Még három bányaüzemnek, így a sajószentpéteri, a berentei és az alacskai bányáknak üzemi orvosa.

Amikor az utolsó beteggel is végzett, elbeszélgettünk. Érdeklődésünkre, hogy naponta kb. hány beteget vizsgál felül, megjegyzi, hogy csak hozzávetőlegesen tud válaszolni, mert még nem számolta össze, de az biztos, hogy százon felül van ez a szám. A mi intézetünk — mondja Tóth főorvos óriási ipartelep centrumban fekszik. Bányászok, építőmunkások, kubikosok, üveggyári dolgozók a betegeim. Intézetünk szép, modern, napfényes, ezt látja az elvtársnő, de vannak hiányosságok is. Nincs gyermekgyógyászati szakrendelés. Hetenként egyszer jön ki egy orvosnő Miskolcról ide, de ez nem kielégítő. Rendszeres gyermekorvosi rendelőre volna szükség. Rendelőhelyiség van, csak az orvos hiányzik.
Volt-e már álbeteggel dolga? — kérdezzük a főorvost.
— A körzeti orvosok értik munkájukat. Nehéz dolog lenne őket a szimulánsoknak becsapni — válaszolja. Nem is tudok ilyen esetről. Inkább betegségüket eltúlozó dolgozókkal találkoztam. Pedig mindig több munkát ró az orvosokra ezeknek kivizsgálása, mint a komoly betegeké. Elrabolják az orvos idejét és megvárakoztatják a többieket. Végeredményben ezek az álbetegek.

A dolgozók gondatlansága számos elkerülhető balesetet okoz. Gyakori a csille, karabin, drótkötél által okozott sérülés. Ez is 2-3 napra elvonja a dolgozókat a termelésből. Több figyelemmel elkerülhetnék az ilyen baleseteket. A Minisztertanács és a SZOT 1952-ben határozatot hozott a munka biztonságának fokozására. Az üzemek jelentős összeget kaptak a védelmi berendezések fejlesztésére. Az emberszeretet, az ember biztonságának, életének védelmét célozza ez az intézkedés. A dolgozók vigyázzanak testi épségükre, ne csak az üzemek, hanem ők is küzdjenek a balesetelhárítás érdekében.

Elbúcsúzunk dr. Tóth Lajostól és azzal a jó érzéssel indulunk haza, hogy ez az ember nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is érvényt szerez annak a törvénynek, hogy ,,A szocializmust építő népi demokráciánkban legfőbb érték az ember”.‹‹

A kétségtelenül nagyon jól hangzó zárómondatot a cikk keletkezése után, a mai napig szinte minden politikai kurzus zászlójára tűzte, de, hogy ezen túlmenően a gyakorlatban mennyit tettek érte, az a hét évtizednyi személyes tapasztalatom alapján is – divatos szófordulattal élve – erősen véleményes.

Sajnos a magyar egészségügy aktuális állapotára, amelyben a szakmai alapú szervezettség és a – szolgáltatás értékével arányos, a valódi teljesítményt elismerő – anyagi finanszírozásnak már nyomait is alig lehet felfedezni, a főorvos egyik mondata inkább jellemző, és a jövőben egyre több területen az lesz: „Rendelőhelyiség van, csak az orvos hiányzik.”

Kiss B.