Sajószentpéter anno (96. rész)

Történelmünk változásai Sajószentpéteren is – csakúgy, mint az ország számos településén – mindig megteremtették az aktuális korszellemet hirdető saját emlékhelyeket. Ezek közül aztán számos ahogyan jött, úgy el is tűnt (építőivel együtt) a süllyesztőbe, hogy helyette egy újabb épüljön. De hát már csak ez a politika emelte emlékművek sorsa. A mai fiatalok közül sokan talán nem is emlékeznek a szovjet hősi emlékműre, és – az eltelt idő miatt - még ennél is kevesebbek emlékében él a - manapság egyre inkább visszalopakodó kort idéző -, levente téren emelt emlékmű képe. Sorozatunkban ez utóbbit elevenítjük fel most, amelynek leleplezéséről a Reggeli Hírlap 1931. november 10-én, Miskolcon megjelent száma tudósított:

„Hősi emlékmű leleplezés Sajószentpéteren Vitéz Borbély-Maczky főispán ünnepi beszéde

Vasárnap délelőtt impozáns keretek között leplezték le Sajószentpéteren a leventék által felállított hősi emlékművet. Ebből az alkalomból ünnepi díszt öltött Sajószentpéter. Vasárnap délelőtt fél 10 órakor a különböző felekezetek templomaiban megtartott istentisztelet vezette be az ünnepséget. 11 óra 30 perckor kezdődött a hősi emlékmű felavatási ünnepélye a sajószentpéteri levente gyakorlótéren. A m. kir. Görgey Arthur 13. honvéd gyalogezred zenekara eljátszotta a Nemzeti Hiszekegyet, majd vitéz Borbély-Maczky Emil főispán mondotta az ünnepi emlékbeszédet. — Fájó szívvel — úgymond —, de hittel és reménységgel jöttünk el ide hősi halált halt bajtársaink emlékoszlopához, hogy lerójjuk a fájdalom, a kegyelet emlékezését, hogy erőt merítsünk egy szebb, jobb és boldogabb jövőre. Meghatottság vesz rajtam erőt, mert én ott voltam, ott küzdöttem az elesett hősökkel a volhiniai mocsarakban, Galícia síkságain, Bukovina erdős hegyein, ott voltam Erdély és Románia bércein, az olasz karsztjain. És tanúbizonyságot tudok tenni amellett, hogy a magyarnál hősiesebb, elszántabb, vakmerőbb katona nem volt és nincs is a világon. Minket le nem győztek, meg nem vertek. — Hátulról döftek le bennünket, hátulról csavarták ki a fegyvert a kezünkből! — Hős bajtársaim! Láttalak titeket, mint oroszlánokat küzdeni azért, hogy Hazánkat megvédjetek és megmentsétek az ellenségtől. Küzdöttetek és harcoltatok azért, hogy a magyar katona nevének egy dicsőségteljes lapot biztosítsatok hazánk történelmében. Az első nem sikerült, annak dacára, hogy Ti a legdrágábbat, az életeteket áldoztátok és adtátok oda ennek a Hazának. És mi mélyen meghatva, fájó szívvel gondolunk rátok, Ti jeltelen sírokban nyugvó hősök. De viszont büszke önérzettel hirdetjük, hogy nem veszett el az a Haza. nem pusztulhat el az a nemzet, amelynek ilyen fiai voltak. A Ti ragyogó példátok az a csillag, a mely bennünket visz, vezet, erőt ad nekünk arra a küzdelemre, amelynek végcélja 1000 éves magyar hazánk visszaszerzése, talpraállátása. — Sűrű, vészteljes komor felhők lebegnek Hazánk felett, mert a győzők gúzsba vertek, rabigába kényszeríttettek, feldarabolták, széjjel tépték hazánkat. Mi azonban nem kesergünk. Nem panaszkodunk, nem siránkozunk, hanem megfeszített idegekkel és összeszorított ajakkal gondolunk a magyar dicsőségre, a magyar boldogságra. Itt van a fiatal magyar generáció. A Ti fiaitok, a leventék, akik e kegyeletes emlékművet is felállították azért, hogy elzarándokoljanak ide, hogy e hely legyen számukra az a forrás, melynek üdítő cseppje megacélozza a kart és nagy tetteket vált ki. — Ne búsuljatok ti anyák, özvegyek és árvák. Legyetek büszkék a fiaitokra, a férjetekre, az apátokra, mert az ő nagyszerű tettük arra ösztökél bennünket, hogy küzdjünk, dolgozzunk, harcoljunk a magyar rögért, az integer Nagymagyarországért. — A magyar egység, a magyar megértés, a magyar összefogás reményében az Isten szabad ege alatt belekiáltom a sötét magyar éjszakába és fennszóval hirdetem: feltámadunk! A nagyhatású beszéd után vitéz Halász János ezredes a honvédség, Bónis Aladár alispán a vármegye, vitéz Kiss Lajos dr. vármegyei másodfőjegyző a frontharcosok, Szepessy Gyula főszolgabíró a járás közönségének koszorúját helyezték el az emlékművön. Az emlékmű megkoszorúzását követően Szigethy Ferenc református lelkész olvasta fel „Levente reménység” című költeményét, majd a közönség elénekelte a Himnuszt. Ezt követően a levente csapatok diszmenetben felvonultak az emlékmű előtt. Az ünnepség sikeres megrendezéséért elismerés illeti Goreczky Sándor járási testnevelési felügyelőt.”

Kiss B.

Kép forrás: Péteri Páholy